Bendzsák Istvánnal, a Terézvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola és Gimnázium drámapedagógusával beszélgettünk az iskolában folyó színészképzés húsz évéről, tanítványairól és saját mesteréről, Bubik Istvánról.
Mi volt az előzménye a színitagozatnak?
Éppen ebben a tanévben ünnepeljük a képzés 25. évfordulóját. Először csak szakkörként, a szó nemes értelmében vetten amatőr szinten indult a színjátszás nálunk. Az első darab amit bemutattunk az iskola 100. születésnapjánnak tiszteletére rendezett ünnepségen bemutattunk, a Ludas Matyi volt. Én már akkor az iskolában dolgoztam, de nagyon fiatal voltam. Az első saját rendezésem a Rómeó és Júlia volt. Nyolcadikos gyerekekkel dolgoztam, akkor még nem voltunk középiskola.
Hogyan indult a képzés nálatok?
A nem csupán szakkörszintű színészképzés nálunk 1994-ben indult. Ekkor már a tanítási órák között szerepeltek a szaktárgyak is: beszédtechnika, színpadi tánc, ének, színészmesterség, drámatörténet. Nehéz volt a kezdet. Tehetséges ötödikeseket toboroztunk a képzésre. Fontos volt a jó tanulmányi eredmény is, mert sok plusz időt kell a drámaórákra fordítani, és aki nehezebben tanul, az nem bírja a terhelést. Nehéz volt idecsábítani a gyerekeket a messzi, budai kerületekből egy hetedik kerületi iskolába. Kaptam egy listát azokról a negyedikesekről, akik már játszottak színházban. Én felhívtam a szülőket, és „házaltam” náluk a programmal. Garanciákat vártak tőlünk a program sikerességére, teljesen érthető módon. A Budapest Bábszínházban rendszeresen fellépő Shakespeare Színpad, a színitagozat elődje, volt a legnagyobb „fegyverünk”, hogy meggyőzzük a szülőket. Az is segítség volt, hogy a Madách Gimnáziumban folytathatták a tanulmányaikat azok a diákok az induló osztályból, akik megőrizték ötödikes tanulmányi eredményeiket nyolcadik végén is. Végül 21 tanulóval indultunk, sőt később 25 főre emelkedett az osztálylétszám. Később gimnázum is lettünk, így a szülők már nem aggódtak a továbbtanulás miatt. A további évfolyamokat már nem volt nehéz betölteni, csak a kezdet volt nehézkes. Viszont sajnos kimenő rendszerben megszüntetik a középiskolai osztályt. Mi informatikai és színészképzést is folytatunk, így nem vagyunk „tiszta profilú” szakközépiskola. Egyelőre csak ezekmaradhatnak meg.
Tudnál említeni néhány sikeres tanítványt?
Mostanában volt az 1994-ben induló osztály osztálytalálkozója. Többen is a pályán maradtak. Molnár Ilona szinkonszínész lett, Előd Álmos József Attila Színház tagja, Polgár Pétert elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára, Tövispataki Bea a Budaörsi Játékszín tagja. Hirtelen ők négyen jutottak eszembe. Van, aki a szakmában maradt, és ha nem is színészként, de a színházi, művészeti szférában helyezkedett el.
Minden tanítványodból színész lett?
A színitagozat célja nem az, hogy színészeket neveljünk. Nem szabad azt ígérni sem egy 10 éves gyereknek, sem a szüleinek, hogy színész lesz belőle, mert bármi közbejöhet. Meggondolhatja magát a gyerek, meg kiderülhet róla az is, hogy nem igazán tehetséges. Mi azzal a jelmondattal vágtunk neki a dolognak, hogy az a plusz tudás, amit csak a színitagozaton szerezhet meg valaki, nagyon hasznos lehet a gyerek számára, bárhol helyezkedjen is el a későbbiekben. Más iskolákban nincsen beszédtechnika óra, nincsen színészmesterség óra, és hiányzik az az állandó, pozitív stresszhelyzet, amit a nyilvános szereplések jelentenek. Az egyik volt tanítványom elmondta az osztálytalálkozón, hogy hálás a mai napig azért, hogy a képzés segített neki leküzdenie az önbizalomhiányát, a „bocsánat, hogy élek” jellegű megnyilvánulásait – amikor hozzánk került, alig lehetett hallani a köszönését – . Most rendezvényeket szervez, konferál. Nem okoz gondot neki a mindennapos szereplés, kommunikáció.
Beszéltünk a kezdetekről. Milyen eredményeitek születtek azóta?
2000-ben mondhattuk el magunkról, hogy az ország vezető színitagozata vagyunk. Ezt nem mi mondtuk magunkról, hanem a szakma. A Vörösmarty Ginázium és a szentesiek is elismertek minket. A „mutatók” alapján mondhatom ezt: az egész estés, lejátszott előadásaink száma miatt, az országos, budapesti és kerületi tanulmányi versenyeken elért eredményeink okán– Kazinczy verseny, versmondó, diákszínjátszó versenyek – Ezt a szakma mondta rólunk. 3 darabunk is felkerült ebben az évben a Thália Színház műsorára. A padlást, a Grease-t és a Kolumbuszt is játszottuk egyszer-egyszer. Óriási dolog, hogy egy 14 évesekből álló színkör teltházat tud csinálni egy „igazi”, nagy színházban. A Dzsungel könyvét 102-szer és a Grease-t 150-szer játszottuk vidéki művházakban. Mindig meghívtak minket valahova, bejártuk az egész országot. Brno-ban nyertünk nemzetközi fesztivált. Idén a Nemzeti Színházban játszottuk az Irgalmas Szamaritánust, a József Attila Színházban pedig az Ember tragédiájának falanszter és eszkimó jelenetét mutattuk be a Magyar kultúra napján és a Színházi világnapon. Elnyertük a legjobb rendezés és a legjobb alakítás díját is. Lukács Dani nagyszerűen alakította Ádámot. Mindig van új program és cél. Minden nap van a naptárunkban valami esemény. Néha talán kicsit túl sok mindenre kell egyszerre koncentrálni. Ez sajnos a műhelymunka rovására megy.
Mennyiben más a színitagozatosak élete, mint egy átlagos diáké?
A színitagozatosok benn vannak sokáig a suliban. Aki ezt az életmódot választja, annak sokmindenről le kell mondania. Az, hogy talán kevesebbet lógnak a közösségi oldalakon, szerintem nem is olyan nagy veszteség. Nem információforrásként használják az internetet, hanem társas kapcsolatokat keresnek elsősorban. Vannak azért olyanok is, akik a Nemzeti Színház aktuális programját osztják meg a közösségi oldalon. Manapság kevésbé divatos a műveltség, mint pár éve. Változás az is, hogy 10 éve még azt kérdezték a srácok, hogy maradhatnak-e tovább próbálni most pedig már olyan fiatalon „kötelező” buliba járni, hogy azért kérik el magukat a gyerekek, hogy megcsinálják a hajukat, sminkjüket az esti party-ra. Az ízléssel is vannak problémák. A kereskedelmi televíziók, a sorozatok alakítják a műveltséget. Ha a gagyihoz vagyunk szoktatva, nehezen állunk át a jóra. Fel sem ismerjük.
Hogyan kerültél a pályára?
Nekem egy személyhez kötődik a drámapedagógusi pályám indulása. Az az ember, aki bíztatott, hogy tanuljak drámapedagógiát, miután látta egy iskolai nőnapi rendezvényre összeállított műsoromat, Bubik István volt. Büszkén mondhatom, hogy röviddel a megismerkedésünk után a legjobb barátok lettünk. Véletlen volt a megismerkedésünk, de valószínűleg volt bennünk elég közös vonás ahhoz, hogy barátok legyünk. Azért mertem belevágni ebbe a kalandba, mert ő biztatott. Én nem láttam magamban a lehetőséget. Ő 2004-ig, haláláig fogta a kezem, segített. Elintézte, hogy bejárhassak próbára, végignézhettem, hogyan alakítják ki az előadásaikat igazán jó rendezők. Ez a gyakorlati segítség többet adott, mint a különböző elméleti képzések.
Én minden nehézséget és örömöt az életemben a színháznak köszönhetek. És sokkal több a siker, mint a kudarc.
Képek forrása: www.kult13.hu,
