Ha manapság műtét előtt azt látnánk, hogy orvosunk marcona tekintetű, markos férfiak és kíváncsiskodók gyűrűjében, vérfoltos köpönyeget viselve közelít felénk, joggal gyanakodnánk arra, hogy valami nincs rendben!
Amennyiben pedig még el is rikkantaná magát, hogy
Mérjék az időt, uraim!
aztán egy mocskos szikét előkapva nekünk esne, miközben izmos kísérői lefognának minket, esélyesen eszünk vesztenénk a félelemtől. Holott a kórházakban ez évszázadokon át teljesen megszokott jelenetnek számított. A sebészek nem fárasztották magukat mosakodással, mert nem tudták, hogy hanyagságukkal életeket kockáztatnak. Ráadásul potens fájdalomcsillapítók és érzéstelenítők nélkül nem volt mese: vagy fizetett bérenceknek, vagy a hozzátartozóknak kellett lefogniuk az iszonytató kínoktól agonizáló, sikoltozva rángatózó-kapálózó szerencsétleneket.
Ilyen körülmények között a gyorsaság létfontosságúnak számított, és általános volt a vélekedés, hogy a napvilágot 1794. október 28-án, Ecclesmachanban meglátó
Robert Listonnál keveseknek volt fürgébb a keze.
A korabeli beszámolók szerint a kissé különc, pályatársai által nem különösebben kedvelt, de a rászorulók által istenített férfi tisztában volt azzal, hogy a legjobbak között tartják számon.
Míg kollégái hibájából átlagosan négyből egy páciens lehelte ki a lelkét, ő „csupán” tízből egy, bizalmát belé helyező szenvedőt vesztett el, és ezért legendákat meséltek róla.
Valósággal sportot űzött belőle, hogy szélvészt megszégyenítő vehemenciával végezze a feladatát, és elvárta, hogy másodpercre pontosan megmondják neki, hogy mennyi ideig is tartott egy kar vagy láb lemetszése.
Rohamtempóban dolgozni, hogy minél kevesebb legyen a gyötrelem, aztán bízni a legjobbakban: ez volt a krédója.
Természetesen a maga korában távolról sem egyedülálló hozzáállása többször is megbosszulta magát. Richard Gordon egyik, katasztrofális orvosi baklövéseket összegyűjtő könyvében többször is előkerül a villámkezű skót neve. Egyszer olyannyira magával ragadta a hév, hogy mire észbe kapott volna, nem csak az előtte fekvő lábát vette kezelésbe, hanem ki is miskárolta a peches nyomorultat. Egy másik alkalommal
egyetlen beavatkozás során három ember halálában is oroszlánrészt játszott.
Fotó: hazipatika.com
Kapkodása során egyrészt levágta az egyik, a lefogásban segédkező asszisztense ujjait, akivel később fertőzés végzett. Másrészt óvatlanul keresztülszúrta egy bámészkodó frakkját, és a némiképp ideggyenge delikvens annyira megrettent ettől, hogy szabályosan belehalt a félelembe. Végül záróakkordként a kórházban elüszkösödő sebű beteg is búcsút vett ettől a világtól – a képességeire joggal oly büszke Liston nem kis bosszúságára.
Ugyanakkor kevés nagyobb hibát követhetünk el annál, mint, hogy holmi fekete humorú vicclapba illő, kivagyi hentes-mészárosként emlékezünk rá. Miután 1846-ban hírt kapott arról, hogy William T. G. Morton által propagált dietil-éterrel enyhíthetőek a kínok, hallatlanul fellelkesült. Szokásához híven nem sokat teketóriázott. 1846. december 21-én a „csodaszer” használatával öt perc alatt amputálta a harminchatodik évében járó, elbódított komornyik, Frederick Churchill egyik lábát. Ezzel ő lett az első, aki Európában a modern kritériumoknak megfelelő érzéstelenítéssel vette elejét a súlyos komplikációknak. Azaz egy,
az új módszerek iránt maximálisan érdeklődő, tehetséges doktor volt.
Ha a sors kegyetlen tréfájából nem hunyt volna el fiatalon, ötvenhárom évesen aneurizmában, biztos, hogy nevét és a szakterülete terén elért eredményeiért nem a szomorú-bizarr rekordja miatt ismerné elsősorban az utókor.
Gera Krisztián
