A „cringe” pár éve még szitokszó volt, ma meg már identitás. De mi történt közben, és miért lett menő vállalni azt, ami régen ciki volt?
A „cringe” eredetileg azt jelenti, hogy összeugrasz a kellemetlenségtől. Tudod, amikor valaki nagyon erőlködik, túl sok, túljátssza, és te közben belül elhagyod a chatet. Pár éve erre még rátettek egy lapáttal, mert az internet imádta a „ciki rendőrséget”, mindenre rá lehetett sütni, hogy cringe, és kész, az illető el is ásva.
Csakhogy közben megváltozott a játék. A Z generáció és a fiatalabbak rájöttek valamire, ami brutál felszabadító, ha mindent cringe-nek hívsz, akkor végül semmit nem mersz csinálni. Nem posztolsz, nem öltözöl úgy, ahogy akarsz, nem mondod el, hogy mit szeretsz, mert mi van, ha valaki röhög. A cringe ettől lett menő, mert a „vállalom” lett az új flex.
A másik ok a TikTok. Ott nem az nyer, aki tökéletes, hanem aki érdekes, vicces, őszinte, vagy legalábbis annak tűnik. A túl tökéletes, túlszerkesztett, túlszépített tartalom gyakran kevésbé üt, mint egy olyan videó, ahol valaki bénázik, és közben mégis önazonos. A cringe itt már nem hiba, hanem stíluselem.
És akkor jön a fordulat, a „cringe, but free” érzés. Azt jelenti, hogy igen, lehet, hogy kicsit ciki, de legalább élek, próbálkozom, nem csak nézem mások életét. Aki ma „cringe”, az sokszor csak bátor, vagy legalábbis nem fél attól, hogy valaki idegen a kommentekben ítélkezik.
Persze nem kell mindent kritikátlanul megenni. Van olyan, ami tényleg kellemetlen, mert másokat bánt, vagy kamu, vagy manipuláció. De a legtöbb „cringe” igazából csak annyi, hogy valaki meri felvállalni magát, és ez sokszor pont azért irritál, mert mi meg nem merjük ugyanazt.
Ha valamit ebből hazaviszel, legyen ez, nem az a kérdés, hogy más szerint ciki-e, hanem hogy neked ad-e valamit. Mert ha csak azért hagysz abba valamit, mert „cringe”, akkor lehet, hogy nem a dolog volt ciki, hanem az a szabály, amit ráerőltettek.
Fotó: Pixabay.com
