A Szomszédnéni Produkciós Iroda Bálint Ferencét (röviden csak Béfé) és Tóth Szabolcsát (röviden csak Téesz) kérdezgettem a közös munkáról, a veletek, középsulisokkal való kapcsolatukról, miközben azt is megtudtam, hogy az is egyfajta üzletnek számít, ha elmentek sörözni a haverokkal. Még az interjúkérdésekre is valódi poénos válaszokat kaptam: biztosan a szakmai ártalom az oka.
- A középsulisok mennyire tartoznak a célcsoportotok közé? Próbáljátok az ő érdeklődésüket is magatokhoz húzni a produkcióitokkal, poénjaitokkal?
B.F.: “Nekünk nincs célcsoportunk, nem vagyunk mi a Red Bull, hogy a 18-35-ös korcsoportban ennyien kell szeressenek minket, ellenkező esetben megint kidobjuk Baumgartnert az űrbe. Szeretném azt hinni, hogy a mi közönségünk egyszerűen szereti a jó poénokat, és igen, közülük sokan középiskolába járnak.”
T.Sz.: “Igen. Nagyon sok középiskolai rendezvényre, ifjúsági napokra, gólyabálokra hívtak akkor is, amikor még egyetemisták voltunk, és most is, szóval fontosak számunkra a középsulisok is.”
- Milyen poénokkal megfoghatóak a középsulisok?
T.Sz.: “Vannak olyan témák, amelyek minden korosztályt érdekelhetnek, például a párkapcsolat, szerelem. Szívesen mesélek színpadon középiskolás élményeimről, csínytevéseimról, van bőven, és azokat is szívesen fogadják a tinédzserek.”
B.F.: “Szerintem mindenki azzal fogható meg a legjobban, ami számára épp nagyon fontos, például ezt a „Hogyan rabold ki a fizikatanárnőd?” jelenetet még középiskolában írtam, és úgy tűnik azóta is nagyon üt azoknál, akiket hasonló tanárok tanítottak:
https://www.youtube.com/watch?v=Rf6DEaXgtys&list=PLj9jhnrb_Wurxadu70R7XIEnSflYP39Rv
A nézettsége alapján legalább 85.000 embert ért hasonló élmény.”
- Könnyebb csapatban dolgozni? Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire vagytok elfogultak egymással szemben a kitalált sztorikkal, poénokkal kapcsolatban. Hogyan mondjátok meg a másiknak, ha a sztoriba belevitt poén lapos lett?
B.F.: “Remek, hogy ketten vagyunk, mert akkor ugye fele annyit kell ‘dolgoznunk’, ugyanakkor negatívum, mert a gázsin is osztozunk. Ez utóbbit nézve örülök, hogy nem mi vagyunk a 100 Tagú Cigányzenekar.”
T.Sz.: “Én úgy szoktam megmondani, hogy előtte köhintek néhányat, majd kortyolok az italomból, megint köhintek, köszörülöm kicsit a torkomat, majd megmondom. De az teljesen mindegy, hogy megmondom vagy sem, mert amikor előadjuk, a közönség eldönti, hogy melyik poén maradhat és melyik nem.”
- És hogyan dicséritek meg egymást, ha éppen jónak gondoljátok a másik kidolgozását?
T.Sz.: “Én azt szoktam mondani: Ez fasza. Ennél mélyebb szakmai dicséretet nem érdemes megfogalmazni, hiszen ha a közönség nevet, vagy neadjisten még tapsol is, annál nagyobb dicséret nem is kell.”
B.F.: “Jaja, a közönség a főnök.”
- Elég sokszor visszahallom, hogy “baráttal sose nyiss üzletet, mert ott van vége a barátságnak”. Szerintetek lehet egy olyan közös munka során, amelyben azért nyilván benne van az üzlet, illetve a money is, barátságot fenntartani? Nektek megy? Mit tesztek azért, hogy megmaradjon a viszonyotok pozitívnak?
T.Sz.: “Talán azért működhet ez kettőnk között, mivel nem üzleti vállalkozásnak indult. Nem úgy indultunk, hogy akkor fektessük be ami pénzünk van, meg ilyenek. Egyszerűen megkérdezte Béfé tőlem, hogy van-e kedvem fellépni, előadni valamit közösen, és ezt úgy, mintha azt kérdezte volna, van-e kedvem meginni vele egy sört. És volt kedvem. Nagyon sok olyan embert ismerek, akik gyakran eljárnak együtt sörözgetni, ami ha úgy vesszük, szintén üzleti vállalkozás, hiszen pénzek forognak ott is, hogy mikor ki hív meg és kit. Aztán úgy alakult, hogy most ebből a közös hobbinkból élünk, úgymond szakmánkká vált. Egyébként van egy olyan mondás is: ‘hosszú barátság titka a pontos elszámolás’.”
B.F.: “Erről jut eszembe, vajon milyen lehet ellenséggel üzletet nyitni? Lehet, hogy egy idő után barátok lesztek?”
- Amikor mégis egyedül dolgoztok, akkor szabadabbnak érzitek magatokat, vagy inkább éppen “rossz a másik nélkül”?
B.F.: “A színpadon van, hogy egyénileg stand-upolunk, az csak annyiban más, hogy ott sokkal személyesebb a műsor.”
T.Sz: “Megszoktuk, hogy együtt lépünk fel, szóval ez a természetes. Amikor mégis egymagam lépek fel, ami elég ritka, van egy kis feszültség bennem, egy kis gyomorideg, lehet akkor nem tudok eléggé ellazulni a színpadon.”
- Milyen emlékezetes bakijaitok voltak idáig?
T.Sz.: Az óraátállítást nem szeretem, egyszer emiatt késtem egy órát egy fellépésről. Igaz, előtte hajnalig buliztunk, de én az óraátállításra fogtam a késést. Régen még sok kellékkel dolgoztunk, akkor rendszeresen előfordult, hogy otthon felejtettünk valamit, vagy egyszerűen elfelejtettem bevinni a színpadra, és csak a jelenetben jöttem rá. Ilyenkor soha nem tudtuk megállni röhögés nélkül, és érdekes módon a közönség csatlakozott, nevettek ők is, noha gőzük sem volt, hogy min.
B.F.: Minden előadás más, mint a többi, van, hogy épp egy apró baki miatt. Szerencsére a közönség nem tudja, mi volt eredetileg a szövegben, ugyanis műsor előtt nem osztogatunk nekik szövegkönyvet.
- Ha valamelyikőtök bakizik, kap a másiktól egy fejmosást, vagy egyszerűen szétröhögitek magatokat rajta, majd mentek tovább? Hogy megy ez nálatok?
T.Sz.: “Lásd az előző kérdés válaszát :)”
B.F.: “Mi ezt szórakozásból csináljuk, úgyhogy szó sem lehet fejmosásról. Egyébként is, mi vagyok én fodrász?”
