Dinnyés József lassan ötven éve vágott neki saját dalaival és kortárs költők énekelt verseivel az egész magyar nyelvterületet lefedő, évről évre ismétlődő körútjának. Ehhez – Szilágyi Domokos szavaival élve – olyan „hétmérföldes csizma-hit” kell, ami nem évül el akkor sem, ha úgy tűnik, hogy lassan lejár az élőszavú költészet ideje. Vagy még el sem érkezett igazán? Az immáron háromezerre rúgó dalkincs tulajdonosa mögött hiába van már megannyi kilométer és kereszteződés, a számtalan stoppolással és utcazenéléssel töltött nap, a klubokban, kocsmákban, kultúrházakban tartott koncertek, börtönökben és templomokban adott műsorok után ma is ugyanolyan lelkesedéssel indul neki (az első lemezéről kicenzúrázott, „Határtalanul szeretném hazámat” jelszó szellemében) egy-egy utazásnak – a jobb híján Régi Magyarországnak nevezett, szétszabdalt térség fogyatkozó népességű városai és falvai felé. A Cseh Tamás Program életút interjút is készített a művésszel.
Az első zenei élmény három-négy éves korában érte Dinnyést, mikor nagyapja egy szarvasmarha tülkéből készített neki kürtöt, hogy erősödjön sokat rendetlenkedő tüdeje. „Ha Lehel még élt volna, akkor valószínű, hogy segédkürtöse lehettem volna…” – emlékszik vissza a hányatatott gyerekkorú, a „politikai összeférhetetlenség” miatt (édesanyja könyvtárosként értelmiséginek, édesapja lakatosként munkásosztálybelinek számított) széthulló szegedi családból származó énekes, aki – a magyarság múltjának egyik legendás jelképeként számon tartott – Lehel kürtjét a későbbiekben is tovább fújta; bár a klasszikus hazai költők által képviselt nemzeti szellemhez csak kitérőkkel jutott el. A Luxemburg- és a Szabad Európa Rádió adásait hallgató szakmunkástanulóként először nagybőgőn kezdett játszani, bejárva egy helyi zeneiskolába, miközben a November 7-ről elnevezett kultúrházban jazztörténeti előadásokat hallgatott. Az Újvidéken is fellépő, majd a Szegedi Újságíró Klubban nagy sikerrel debütáló Angyalok nevű (Márta Jánossal, Lukács Péterrel és Vági Lászlóval alapított) zenekarának repertoárjába már bekerültek kortárs (Veress Miklós szövegeire készült) versmegzenésítések is, az akkori beatzenében szokatlan, szociális érzékenységű saját dalok mellett. A sorra kézhez kapott katonai behívók azonban szétszórták a tagokat az ország különböző pontjaira; egyedül Dinnyés maradt otthon egy ideig. „Újabb zenekart nem akartam csinálni Szegeden, kimentem hát az országútra egy szál gitárral, és körülbelül harminc dallal.” Az először kosztkvártéjért éneklő, a vidéki városokon túl a fővárosba is elvetődő, egyre bővülő műsorral fellépő „daltulajdonosnak” az 1967-es Polbeat fesztivál hozta meg az országos hírnevet Az idő elszáll felettünk, illetve a Karrier című számokkal. „Ez ám a karrier!” – mondta neki az egyik öreg katona, mikor kis idő múlva a katonaságban mosta a padlót… Itt is feltalálta magát: a gyakori, fogdában eltöltött órák alatt bepótolta elmaradt olvasmányélményeit, valamint rátalált az úgynevezett plebejus költészet itthoni szerzőire is. Dinnyés életének további részéleteiért kattintson az életútinterjúra a fenn megadott címen.
Forrás: Cseh Tamás Program
A cikk a Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás Programjának támogatásával készült.
