A többség még mindig amellett van, hogy a férfi tegye meg az első lépést, a nő pedig kéresse magát, élvezze, hogy megküzdenek érte. Szerencsére kezd elterjedni az a nézet is, hogy nincs semmi baj azzal, ha a lányok veszik kezükbe az irányítást. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a következő történetet.
A lány, aki most elmeséli a tapasztalatait, 23 éves és túl van jó pár kapcsolaton, elutasításon és sikeren egyaránt.
“A szép, vékony barátnőim mind azt mondták, hogy hiába 21. század, a fiú tegye meg akkor is az első lépést. Ezen kívül az is fontos, hogyha megteszi, ne mondjunk egyből igent. Ha írt, várjunk minimum negyed órát, ha randira hív, mondjuk azt, hogy nem érünk rá, ha elérkezik a találkozó napja, késsünk, és minimum 7-8 alkalom után engedjük a csókot. Ez be is vált nekik, mindig kapcsolatban voltak. Tovább megyek, egyik ismerősöm panaszkodott, hogy a pasija sosem hívja fel, egész hétvégén nem kereste, erre csak annyit mondtam, hogy akkor ragadjon kagylót ő. Furán nézett rám, majd közölte, hogy nem fogja, hiszen a fiúja van pasiból. Ez azt jelenti, hogy nem csak az ismerkedős korszakban, hanem a járás közepén sem kezdeményezett semmit, se egy telefonhívás, se egy program kitalálása… Oké, az egy dolog, hogy én ezt furcsálltam, de mégis, nem ők voltak szinglik, hanem én. Ezt mindig annak tudtam be, hogy nem vagyok elég szép. Sok súlyfeleslegem volt, a sminkeléshez nem értettem, a ruháim nem voltak divatosak. Mivel hozzám nem jöttek oda, nem volt senki, aki kezdeményezne, ezért úgy döntöttem 15 évesen, hogy kipróbálom, milyen az, amikor nem várok.
Egy ideig még ezzel sem volt szerencsém, pedig nem volt egy mindennapi dolog akkoriban. Az összes barátnőm meglepődött, amikor megtudták, hogy erre meg arra a fiúra ráhajtottam. Bár senki nem hülyézett le, de érezhetően nem egy értékelhető próbálkozásnak tartották. Amikor megismertem az első barátomat, akkor nem volt kérdés, hogy ráírjak-e, vagy sem. Megtettem, és mint kiderült, ha nem kezdeményezek, akkor ebből nem lesz semmi. Nem azért, mert nem tetszettem neki, hanem mert félt. Mindig úgy emlegette az összejövésünket, hogy én szedtem fel őt – közben csak az első lépést tettem meg. Ezután volt több kapcsolatom is, a közös pedig az volt ezekben, hogy mindegyiknél kezdeményeztem valamit. Hol az első csókot, hol a randira hívást, hol a beszélgetést. Ha jobban belegondolok, csak azokból lett komoly, ahol én is részese voltam a hódításnak, nem csak az “elszenvedője”. Valahogy nem is tudom elviselni, ha csak passzív félként működök. Késztetést érzek arra, hogy csináljak valamit. Azok a barátnőim, akikről az elején szó volt, azóta is kitartanak az álláspontjuk mellett, gyakran hallani tőlük, hogy nekik nem kell olyan, aki nem kezdeményez, mert az nem férfi. Ezek szerint én magas, lapos mellkasú, borostás nőkkel jártam. Az, hogy egy kicsit félénkebbek, annak tudható be, hogy sok csaj hatalmas elvárásokkal van tele. Csak akkor felel meg nekik valaki, ha minden erejével megküzd érte és elviseli, hogy ők hónapokig játsszák az elérhetetlent. Nem tudom, milyen lenne a hozzáállásom, ha én is gyönyörű bombázó lettem volna már általánostól kezdve, akikre buknak az erős, bátor srácok, de már nem is akarom megtudni. Boldog vagyok úgy, ahogy vagyok: kezdeményező nőként, aki tudja, mit akar és nem játssza meg magát.”
Írta: Czár Fruzsina
