A nyár első hetének tanára a kiskunhalasi Szent József Katolikus Általános Iskola matematika-fizika tanára, Birkás Éva lett. A tanárnőt többek között kérdeztem a mély ellenszenvről, amely sok diákban él a matematikával szemben, emellett szó esett arról is, hogy melyek egy általános iskolai tanár legfontosabb feladatai.
Köztudott, hogy a középiskolások nagy része nem rajong a matematikáért. Ez középiskolában alakulhat ki, vagy már általános iskolában is negatív érzéseik vannak a diákoknak ezzel a tantárggyal kapcsolatban?
Sok gyerek már a felső tagozatot úgy kezdi meg, hogy szorong, tart attól, hogy mit fog elrontatni matematika órán. A gyengébb tanulók szempontjából ez bizonyos szintig érthető is, hiszen már alsó tagozatban sok olyan feladattal találkozhatott, ami még adott esetben az ő tudásszintjét meghaladta. Viszont több kitűnő tanuló is került hozzám, akik szintén szorongtak kezdetben, sokszor a legapróbb dolgok miatt: pl. a kerületszámítás lépéseit alsóban egy sorba írták, én pedig a lépéseket külön sorba. Aggódott, mi lesz, ha elrontja. Lehet-e a szöveges feladatban az adatokat másként felírni? Lehet-e egy feladatot más módszerrel megoldani? Sok-sok apróság, amelyeken először meglepődök, aztán megnyugtatom őket, hogy szerencsére a matematikának az is az egyik szépsége, hogy nagyon sokféle úton eljuthatunk a helyes eredményig.
A matematika óráimon nagyon sokszor szerepelnek a gyerekek a táblánál a többiek előtt (ezért osztályzatot nem kapnak, de rögtön tudom ellenőrizni, ha valamelyik ismeretet még erősíteni kell). Az ötödikesek az elején még félszegek, de aztán már alig győzök választani a jelentkezők közül. Külön öröm, amikor a legszorongóbbak is eljutnak erre a szintre. Nem szabad siettetni őket, ki kell várni a megfelelő pillanatot!
Több gyereknek problémát okozhat, hogy nem érti a házi feladatot, esetleg hiányzott, s nem lesz jó, vagy nem tudja elkészíteni a házit. Ilyenkor mindig készíthet gyakorlást az előző feladatokból. A lényeg: a szándék, hogy akar dolgozni.
Mérő László matematikus-pszichológus egyik interjújában olvastam, hogy vannak matematika tanárok, akik amikor bemennek az osztályba, jól letolják a gyerekeket, s rosszkedvet csinálnak. Érdekes módon állítólag ez a légkör az elmélyült gondolkodást segíti elő. Ezzel szemben a nyugodt, kiegyensúlyozott légkör a rutinfeladatok megoldásának kedvez. Én próbálom ezt megteremteni.
Ön mi alapján választotta ki, hogy mely tantárgyakat szeretné tanítani élete során?
Nagyon sokáig nem tudtam, „mi leszek, ha nagy leszek”. Kitűnő tanuló voltam, sok lehetőség állt előttem, s nagyjából a középiskola harmadik osztályában tudatosult bennem, hogy a tanári pályát válasszam. A matematika mindig egyszerűnek tűnt számomra, így ez a szak nem volt kérdés. Nagyon szerettem még a biológiát, de ilyen párosítás nem volt akkor. Általános iskolában egy fiatal tanárnő tanította nekünk három éven keresztül a fizikát. Következetes volt, jól tanított, de szigorúnak tartottam, még talán féltem is, s mindig az első betűtől az utolsóig megtanultam a leckéket. Középiskolában ez nagyon jó alap volt a tanulmányok megkezdésekor. Így végül a matematika-fizika párt vettem fel a főiskolán. Nem bántam meg!
Mi egy tanár legfontosabb feladata az általános iskolában?
Szerintem az egyik legfontosabb, hogy elfogadjuk a gyerekeket a képességeikkel együtt. Azért mert nekem egyszerű, érthető a matematika, nem biztos, hogy mindenkinek az. Nekem pl. zenei hallásom nincs, így nehéz feladata volna annak, aki ezzel kapcsolatban szeretne engem megtanítani dolgokra. Úgy hiszem, hogy a matematikai tudást sem egyformán mérték ki számunkra. Sokszor gondolom, hogy a gyerekek bizonyos mértékű matematika tudással születnek, csak az egy ideig rejtve marad. Aztán szép fokozatosan ablakokat nyitunk erre a tudásra, s felszínre hozzuk azt. Egy jó pedagógus következetesen, jó sorrendben halad. Az ügyesebb gyerekeknél azt vesszük észre, hogy az ablakok szinte maguktól nyílnak, a tudás utat tör magának. Fontos, hogy a jó képességű gyerekeknek a lehető legtöbb ismeretet megmutassuk, hiszen többségük olyan pályát választ majd, ahol erre a tudásra lesz szükség. A matematikához kevésbé értőknek a számolási tudását, a matematikai kompetenciáit fejlesszük, hogy a felnőtt életében el tudjon igazodni. Nem kell mindenkinek mérnöknek, tudósnak lenni – s ez így van jól. A hivatását, munkáját szerető, boldog ember legyen belőle – ez a legfontosabb.
Nagyon fontosnak tartom, hogy bátorítsuk, dicsérjük a gyerekeket tanórán! Nem csak a legjobban teljesítőket, de azokat is, akik esetleg egy jó választ adtak, szép ábrát készítettek, jól számoltak – van akinek az adott szituációban ez is nagy dolognak számít. Pár hete a hetedikesekkel a hengert kezdtük el tanulni, s csak érintőlegesen megemlítettem a ferde hengert is. Miközben felrajzoltam a táblára, az egyik kevésbé jó képességű tanulóm előkapott egy papírlapot, körbehajtotta, ollóval körbevágta – s már hozta is mutatni. Nagyon örültem neki!
Szintén fontosnak tartom, hogy következetesek legyünk, tudják, hogy mit várunk el tőlük. Viszont minden szituációt tudjunk külön-külön is kezelni. A gyereknek is lehet rossz napja, s ilyenkor jó szülő módjára tehetünk bizonyos engedményt. De tudja, hogy a kötelességeit előbb-utóbb teljesítenie kell!
Úgy gondolom, hogy az iskolának az egyik legfontosabb feladata, hogy felkészítsük a gyerekeket majdani felnőtt életükre. Ehhez mindenféle tudományokat tanítunk nekik, feladatokat kapnak – de a végső cél mindig ugyanaz: feladat van, amit a képességeikhez mérten a legjobban kell teljesíteni. Ez persze még önmagában nem elegendő, hiszen ehhez meg kell tanulni a többiekkel együttműködni, fontos a tolerancia, s az empátia is. Tehát az iskolának meglehetősen komplex a feladata.
Hogyan segíthet egy általános iskolai osztályfőnök kiválasztani az osztály diákjainak nyolcadikban azt, hogy mely középiskolákat vegye számításba a továbbtanulás szempontjából? Mit tanácsolhat ilyenkor?
Úgy veszem észre, hogy a gyerekek azért igyekeznek tájékozódni a lehetőségeikről már időben. Az iskolánkban minden évben megrendezik a város középiskoláinak tájékoztató értekezletét a szülők-diákok számára, amelyen sok fontos tudnivalóról értesülnek a tanulók. Rendszeresen elmennek az adott középiskolák bemutatkozó nyílt napjára is. S ami számukra még többet mondhat: a tőlük néhány évvel idősebb, már középiskolás társaiktól sok információt beszereznek.
Hogyan készítik fel a tanárok a nyolcadikos diákokat az utolsó évben arra, hogy hamarosan környezetváltozás következik be az életükben? Megterheli az utolsó általános iskolai év a diákokat?
A 13-14 éves korosztály azért már rendesen küzd a maga serdülőkori problémáival, ilyenkor a hetedikesek egy része le is rontja az átlagát. Aztán nyolcadikra azért a többségének eszébe jut, hogy itt bizony tétje van, hogy hogyan teljesítenek, s a nyolcadik első félévét komolyan veszik. Én azt nem érzem, hogy ez komolyabban megterhelné őket, legfeljebb igyekeznek a maximumot kihozni magukból. Természetesen sok kiváló diákunk is van, akik folyamatosan, nyolcadik év végéig a legjobban teljesítenek, s emellett még nagyon sok versenyen is részt vesznek. Ők valóban leterhelődnek!
A gyerekek többsége jól érzi, hogy milyen típusú iskolát válasszon magának. Nem osztályfőnökként is gyakran megkérdezem őket a választásukról, ha bizonytalanok, próbálok tanácsot adni. Ha nem tudja, hogy humán vagy reál területet válasszon, akkor igyekszem az én meglátásaimat tudatni vele. Egyetlen nyolcadikosnak sem merném teljes felelősséggel megmondani, melyik iskolában folytassa a tanulmányait. Ezt mindenképpen neki, a szüleivel megbeszélve kell eldönteni a sok-sok információ ismeretében. A legfontosabb, hogy amit választott, azt ne bánja meg!
Mi volt a legkínosabb szituáció, amit egy diákjával közösen éltek át?
Nem emlékszem kínos szituációra. Apróságok vannak, amikor pl. egy fizikai kísérlet nem úgy sikerül, ahogy kellene. Akkor elmondom nekik, mi lett volna a jó kimenetel. Az már külön öröm, amikor a rákövetkező órán felelésnél elmondják, hogy mi lett az órán az eredmény, s minek kellett volna lenni. A táblánál olykor hibáznak, volt már olyan, hogy én is, s nem vettem észre. Szerencsére mindig van valaki, aki szól, hogy valami nem stimmel. Erre igyekszem tanítani őket, hogy mindenki hibázhat, de bátran szóljanak, ha észreveszik azt. Az idei tanévben a füzeteket is ezzel a mondattal kezdtük: A hibáink azért vannak, hogy tanuljunk belőlük.
Viszont kudarcként élem meg, hogy nekem sem sikerül minden tanítványomhoz közel kerülni. Igyekszem azt láttatni velük, hogy értük dolgozom, az ő útjukat próbálom egyengetni, s hogy éljenek ezzel a segítséggel. Ez nem mindig jött össze, tehát ezen még van mit dolgozni.
A diákjai viccelték már meg Önt? Ön hogyan reagált?
Próbáltam végiggondolni, de nagyobb viccelődésre nem emlékszem. Úgy érzem, hogy az óráimon általában jó kedvvel jönnek a gyerekek, néha egy-egy humorosabb mondatot el is ejtenek. Szerencsére tudják, hol van a határ a humor és a tiszteletlenség között! Ilyenkor nevetünk egy jót, s aztán folytatjuk tovább az órát.
Tavaly történt meg az egyik órán, hogy az egyik feladatot az egyik tanuló egy félreérthető mondattal kezdte el magyarázni. Szinte mindenki értette ezt a visszásságot (én is), de senki nem mert felnevetni. Aztán egyszer csak mindenkiből kiszakadt a nevetés! Próbáltuk abbahagyni, de valaki miatt mindig újrakezdtük. A könnyeim is potyogtak már! Szerencsére kicsöngettek ….
