Bakacsi Béla az 1966-os Ki mit tud közönségdíjasaként lett nagy hazai kedvenc. Sok éves külföldi vendégszereplést követően Bakacsi vált az első, nyugati értelemben vett zenei menedzserré.Ő lett Magyarországon az első táncdal-, pop- és rockzenei menedzser, amely tevékenységét egészen 2011-ig folytatta. A Cseh Tamás program életútinterjút készített a művésszel.
Az alábbi idézetből megismerkedhetsz azzal, hogyan válhatott valakiből egy ország kedvence a nagy, pártállami tehetségkutató verseny, a Ki mit tud? résztvevőjeként.: „Az első, 1966-os évben az énekesek kiválasztása még természetes úton működött, tehát amelyik zeneszerző vagy szövegíró kedvelte egyik vagy másik énekest, illetve úgy gondolta, hogy az adott szerzeménye az illető fazonjához passzol, azt megkereste, és megbeszélte vele, hogy ezt vagy azt a dalt neki szánta. De aztán szépen kialakult a rádió és a televízió elvtársai között, hogy ki az, aki fontos a számukra, és ki az, aki nem, s ezzel karriereket törhettek derékba, vagy éppen fel is emelhettek bizonyos énekeseket. Én az elején bizonyos mértékig még benne lehettem a kiválasztottak körében, hiszen elindulhattam a versenyen, de már ott is érződött, hogy nem én leszek a zsűri kedvence, mert iszonyatos módon lepontoztak. Csak a közönség szimpátiáján és szeretetén múlt, hogy továbbjutottam a döntőbe, mert rám szavaztak a legtöbben. A döntőben ugyancsak kevés pontot kaptam az ítészektől, de a rádió hallgatói és a televízió nézői ezúttal sem hagytak cserben, és újra a legtöbb szavazatot kaptam tőlük, így lettem közönségdíjas.”
Bakacsi 1970 és 1978 között az NSZK-ban, azaz “nyugaton” zenélt. Miután Bakacsi Bélával hazatérése után érzékeltették, hogy nem hagynak neki érvényesülési lehetőséget, úgy döntött, belevág egy akkor merőben újnak számító szakmába: „Ekkor döntöttem el azt, hogy nem énekelni fogok, hanem menedzselem a sztárokat. Felgyűlt annyi tapasztalat ekkorra már bennem, hogy úgy éreztem, képes leszek erre, ráadásául a hazai koncertszervezés elég ingatag lábakon állt. Ezt az űrt igyekeztem betölteni, és minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sikerült is. (…) Nem akadályoztak meg ebben igazából sohasem, nagy szerencsém volt, mert az ORI-nak akkor tényleg monopolhelyzete volt, de nem szóltak nekem, hogy hagyjam abba a tevékenységemet, mert zavarom a köreiket. Igazából biztos választ erre nem lehet adni, de valóban érdekes, hogy hagytak boldogulni. Azt is látnunk kell ugyanakkor, hogy ez már az enyhülőfélben lévő diktatúra volt, amikor nem feltétlenül érték retorziók az embereket, ha valamit önmaguktól kitaláltak és meg akartak valósítani, ráadásul a rendszerre nézve veszélyesnek mondható zenészekkel nem foglalkoztam. A művészek pedig megbíztak bennem, mert hét hosszú évig folyamatosan Nyugaton dolgoztam a szakmában, és profi menedzser-szemléletet hoztam magammal. Ehhez szorosan hozzátartozott, hogy komoly hang-fény technikával igényes koncerteket akartam szervezni, ami jórészt sikerült is.”
A cikk a Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás Programjának támogatásával készült.
