A gyermekek mesterei a manipulálásnak. Kicsik, aranyosak, ellenállhatatlanok, és képesek akaratuk szolgálatába is állítani eme csodálatos képességeiket.
Kevin Zollman új könyve (The Game Theorist’s Guide to Parenting) azoknak a szülőknek készült, akik gyerekei képesek jelenetet csinálni a boltban, ha valamit szeretnének, vagy azért, hogy elérjék, amit akarnak – még a szüleiket is egymás ellen fordítják.
Mikor csinálják ezt, és miért?
Ha túl engedékenyek vagyunk, és nem ragaszkodunk saját elveinkhez, szabályainkhoz. Ha nem érzik a pontos határt, hogy mit szabad és mit nem, próbára teszik türelmünket, várva reakciónkat. Ha mindent megkapnak egy szó nélkül, később már nehéz behúzni a féket, mert úgy érezhetik, nekik minden alanyi jogon jár. Előre le kell fektetni a határokat, és ha megfelelően kezeljük, eszükbe sem jut átlépni rajta.
Hogyan bírjuk rá, hogy csapatban dolgozzon?
Vannak tesók, akik alapvetően megtagadják, hogy összedolgozzanak, például, hogy együtt végezzenek házimunkát. Zollman ezt a “rab dilemmájának” hívja. Úgy véli, hogy közös büntetést kell kiróni, ha az egyik visszautasítja a közös munkát. Ez összekovácsolja és ösztönzi az együttműködésre őket.
Érdemeld ki!
Vannak dolgok, amiket nem lehet csak úgy elfelezni. Ilyen a közösen főzött kreatív családi ebéd, vagy a család macskája. Ki adjon nekik nevet? Ezt bizony ki kell érdemelni. Ötös bizonyítvány vagy elvállalt házimunka, és már nevezheti is a cicát Makaróninak és Sajtnak.
Verekedés, vagy vita
Zollman szerint a kiabálás nem old meg semmit, ellenben a fenyegetés igen. Ugyanis azt ajánlja, hogy olyan esetben, ha az egyik tesó bántja a másikat, mondjuk neki, “ha nem hagyja abba, akkor a mozi helyett, a nagyihoz megyünk.”
Konklúzió
Kevin Zollman könyve tényleg azonnali megoldást nyújt a problémákra, de arról nem ír, hogy a gyermek fejlődésében milyen irányt válthat, ha a szülei fenyegetéssel próbálják meg jó irányba terelni. Amit lát a gyerek, aszerint cselekszik. Ha manipulatív érzelmi játékokkal próbáljuk irányítani, ő is így fog tenni.
Úgy gondolom, az utóbbi szituációban, a verekedésnél, inkább ráébresztésre van szükség. Hiszen a gyermek indulatból cselekszik, valójában szereti testvérét, és bele sem gondol, milyen fájdalmat okoz neki ezzel. Ha megadjuk a pontos megfeleléseket fejben, és azokhoz az érzelmekhez párosítjuk, amelyek morálisan segíthetnek eldönteni, mit tegyen bizonyos esetekben, csökkentik az ilyen szituációk lehetőségét. De persze úgy is lehet, ahogy Zollman ajánlja, meghagyjuk a szakadékot a gyermek és a szülő között és a távolból próbáljuk zsinóron rángatni kedvünk szerint a gyereket – aki egyébként szeretetből és saját akaratából is megtenné, amit elvárnak tőle.
Az említett kiérdemlés azért vet fel további kérdéseket, mert vetélytársakat teremt a gyermekekből. Hiszen felül kell múlniuk egymást azért, hogy megkapják a kiváltságot. Egy testvérviszony alapból komplikáltabb ennél, mint itt láthatjuk. Az idősebb testvér mindig féltékeny a kisebbre, mert több figyelmet kap a kicsi, születésétől fogva. Ez egy érzékeny pont, és nem lehet figyelmen kívül hagyni. Családon belül nincs versenytárs. Az idősebbnek éreznie kell, hogy ő a nagy, aki vigyáz a picire. Ő pedig ezért fel fog nézni rá. Két külön személy, akik sosem lesznek egyenlőek, de így is megkapják ugyanazt a mértékű szeretetet a szüleiktől, és egymástól.
Borítókép: yesofcorsa
