Megannyi függőség létezik, és egyes határok annyira elmosódnak, hogy azt is nehéz megfogalmazni, valóban beszélhetünk-e függőségből egy adott dologgal kapcsolatban.
Viszont a játékok szempontjából mindenképpen beszélhetünk róla.
Két nagy csoportra osztható. A szerencsejátékra és a számítógépes játékokra. Most az utóbbiról lesz szó.
A játékok skálája nagyon széles. A telefonoktól kezdve a tableteken át, egészen a PC, vagy a konzolokig rengeteg lehetőség közül választhatunk. Mindegyikben megvan az a rizikófaktor, hogy nehéz letenni, esetenként nem is akarjuk abbahagyni. A legjellemzőbb platform, ami beszippanthat az a PC, illetve a játékkonzolok.
De mi is az a játékfüggőség? Hogy lehetne meghatározni?
Egy adott játék része a mindennapjaidnak. Beépül a hétköznapokba, suli után első dolgod, hogy elindítsd és leülj elé játszani. Órákat képes vagy egy helyben ülni, a nélkül, hogy kimennél. Olyannyira a napi rutin részévé válik, hogy a játékos már észre sem veszi mennyire káros. Romlanak a jegyek a suliban, a fizikai strapabíró képesség csökken, rendszertelen lesz az étkezés.
Az ember nem mondaná meg saját magáról, hogy rossz, amit csinál, hiszen éppen ellenkezőleg vélekedik ezzel kapcsolatban. Ez a lehető legszuperebb dolog! Csak később fog világossá válni számára, miután már a környezetének is feltűnik.
Jól tudom, hogy miről beszélek, mert én is beleestem ilyenbe. Akkoriban az életem egy dolog körül mozgott, aminek World of Warcraft volt a neve.
Egy online szerepjáték, ami szó szerint képes volt beszippantani a játékost. Amit a való életben nem tehetsz meg, arra itt lehetőséged nyílt. A suliban senki voltam, de itt egy király.
Megszámlálhatatlanul sok órát öltem bele, aminek az lett a vége, hogy romlottak a jegyeim, illetve mindenféle hazugságba beleestem, csak hogy otthon legyek és játszhassak. Még orvosi igazolásért is elmentem, hogy a doki kiírjon egy hétre. Éveken át így ment, aminek végül meglett az eredménye. Megbuktam egy tantárgyból, így az egész nyarat a pótvizsgára való felkészüléssel töltöttem. Azt hiszem ez volt az a pont, mikor abbahagytam, de még most is, évek múltán is hiányzik.
Komoly késztetést lehet érezni, hogy újból elővegyem, de nem fogom. A szerepjátékoknak ez a legnagyobb hátulütője. Sosem érnek véget.
Mikor már magadon veszed észre, hogy ez tölti ki a teljes napjaidat, akkor már nagy bajban vagy. Akarnál változtatni, de olyan jó játszani, így a törekvés, hogy abbahagyod, megszakad.
Az idő jelentéktelenné válik, csak a játszott órák számítanak. Vannak kötelezettségek, mint suliba járni, de ezeket is úgy éli meg az ember, hogy az az idő, amit nem játékkal töltünk, így csak egy átvészelendő időszakká válik.
Tapasztalataim szerint egy nagyobb megbicsaklással zökkenthetők ki a virtuális világban élők. Maguktól ritkán hagyják abba. Megfelelő oknak kell lenni hozzá.
Ha esetleg ismersz ilyen embert, akkor még egy jó módszernek bizonyul, ha elhívod valahova, programokat szervezel vele, mert addig nem a gép előtt tölti az idejét és egy idő után beláthatja, hogy mennyivel jobb a való világban élni, mint egy virtuálisban.
