Számtalan olyan videósról hallani, akik kis nézettségük mellett még nagyon kedvesek voltak, azonban ahogy megnőtt a a követőik száma, úgy szálltak el maguktól. Ugye, nem ismeretlen számodra sem a jelenség? De vajon miért van ez? Utánajártam a kérdésnek, beszéltem számtalan tini hírességgel – nem is csak videósokkal -, és valóban meglepő eredményre jutottunk.
A YouTuberkedés világa bizony elég összetett. Rengeteg mindenre kell figyelni, ha az ember igazán jó videós akar lenni, ám nem minden esetben jár együtt a minőségi tartalom hírnévvel, sikerrel. Bizony, számtalan olyan csatorna létezik, amik tartalma minőséget tekintve messze felülmúlja a magyar YouTube 90%-át, mégis alig ismerik néhányan. Ennek a miértje inkább egy másik cikkünk témája lesz, hogy miért is nem mindig azok futnak be, akik többet tesznek a sikerért, azonban erőteljes összefüggésben van ez a jelenség a mostani cikkünk témájával, ezért is érdemes ebbe is belegondolni.
Építsük fel a történetet az elejétől, és képzeljünk el egy videóst, aki most nyitja a csatornáját. 20 feliratkozó… 100 feliratkozó… Mi történik? A videós ezerrel küzd, dolgozik, hogy megtalálja a saját stílusát, a neki legmegfelelőbb tartalmat és ahogyan a nézői is szívesen látják. Ez szinte kötelező folyamat. Gondoljatok csak bele, nem véletlenül kezdte a videósok hatalmas százaléka Minecraft videók készítésével. Egy ilyen videó elkészítése a legkézenfekvőbb, hogy egyáltalán kipróbálják, fejlesszék a saját beszélőkéjüket, hiszen rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy higgadtan majd később rutinosan egy kamerába beszéljünk. A Minecraft videózásból a videósok nagy része vált valami egyedi ötletre, olyanra, ami csak rá jellemző. Kockarakosgatásnál azon kevesek maradnak, akiket ott már meg is szeretett a néző sereg. Ritka.
Fiktív videósunk mondjuk, hogy megtalálta a saját magának legmegfelelőbb műfajt, legyen ez most vlog. 1000 feliratkozó… 10.000 feliratkozó… Szívesen beszélget minden nézőjével, lubickol az új helyzetben, imádja, amit csinál. Sikerült egy kis csapatot összeszednie, akár heti 1-2 alkalommal még az utcán is megszólítják, kezet fognak vele. Nagyjából itt van a lélektani határ. Ez az a pont, ahol minden áll vagy bukik.
Talán nem gondoltatok még bele (sok videós sem), de ez, amit csinálunk, bizony hatalmas felelősséggel jár. Példaképekké válhatunk, olyan fiatalokká, akiket követnek, adnak a véleményükre, és a fiatalabb generáció nagyon sokat próbál tanulni belőle. Ez a felelősség pedig teher, ezt valahogy a videósnak is fel kell dolgozni, ahogy magát azt is, ha már nem heti párszor, hanem napi tucatszor szólítják meg az utcán. Ezzel egyébként nincs gond, nyugodtan menjetek oda a videósokhoz, szerintem mindenki nevében mondhatom, viszont ezt akkor is fel kell dolgozni, hiszen az egész életvitele megváltozik ilyenkor valakinek. Szép lassan úgy kezd odakint az utcán élni, hogy tudja, bármikor felismerheti valaki. Nem megy ki belőtt séró nélkül, divatos cuccok nélkül, nehogy úgy kapják el. Aztán bizony ez a nyomás a fejébe szállhat az embernek.
Szép lassan az alázat, a hobbi iránti imádat átfordul divattá, önző, egoista világképpé. Hajlamos az ember elhinni, hogy magasabb rendű, mint a többi ember, és bizonyos számok fölött már úgy beszélni a nézőivel, hogy én kapok hányingert tőle. Bizony.. Nekem “csak” ötvenezer követőm van, viszont nyilván benne vagyok a videósok csapatában, mindenkit ismerek, sokszor vagyok velük. Természetesen semmiképp nem nevezek most meg senkit, mert nem a lejáratás a célom és etikátlan is lenne, de vannak olyan videós ismerőseim, akik mellett rosszul tudok lenni emiatt. Pedig a videós igenis a nézőinek él, a nézők azok, akik azzá teszik, aki. Ezért is gondolom, és gondoljuk, a youtuberek másik felével együtt, hogy a nézőké a legnagyobb tisztelet. Ami egyébként még furcsa, az az, hogy nem feltétlenül a legnagyobb videósok azok, akik ellen a cikk szól. Ott van például a Pamkutya formáció. Az egyik leghíresebb videós páros és valami olyan hihetetlenül rendes emberek a való életben, hogy nem győztem csodálkozni. Nagyon kedvesek és alázatosak a videózás terén, ismerem őket személyesen. De ugyanilyen Magyarósi Csaba és Szirmay Gergő is vagy a “TheVR”, csak hogy még neveket említsek “a tetejéről.” Ők a pozitív példái annak, hogy igenis lehet ezt normálisan is csinálni.
Hoztam viszont még egy pozitív példát, akivel talán kicsit elfogult vagyok, de reméljük, nem. 😀 Ő Csizmadia Gabi, aki egyébként egy nagyon jó barátom. Vele nagyon hosszasan beszélgettünk erről a témáról. Néhány kérdésre tett válaszát most veletek is megosztjuk.
Mi minden változott benned az elmúlt másfél évben?
Rengeteg dolog változott, a legjobban talán az, hogy elkezdtem jobban élvezni az egészet. A technikai részét is magamnak csinálom már, ezt is meg kellett tanulni, ami nagy változás volt, hiszen sokáig a nagybátyám segítségét kértem. Mára már a kedvenc hobbimból munka lett, amiért hihetetlenül hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretek.
Hogyan érint, hogy leszólítanak az utcán, aláírást kérnek?
Az elején nagyon furcsa volt, nem is számítottam rá, nem gondoltam át, hogy talán ki kellene nézni valahogy, ha kimegyek a házból, hátha odajön valaki hozzám. Hihetetlen érzés azt látni, hogy amögött a bizonyos szám mögött emberek vannak és milyen király emberek!
Mit gondolsz, Téged megváltoztatott a hírnév, a siker?
Ezt nem tudom megmondani, szerintem nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy erre megadjam a választ. A videózás elején 12 éves voltam, ma 18, így a változás a “hírnév” ellenére is bekövetkezett volna, de lehet, más irányban. Nálam nem volt hirtelen hírnév, folyamatosan, csendben építgettem/építgetem a felületeimet, így nem volt egy olyan ár, ami elvitt volna. Szerintem az, hogy valaki elveszíti az alázatát, a szenvedélyét a legnagyobb hiba és baj, ami ilyenkor történhet.
Mi történik, ha elveszítjük?
Mindig emlékezni kell arra, hogy miért és hogyan kezdte el az ember. Nem kell túl nagy dolgokat beleképzelni, hiszen nem egy Selena Gomez tehetségével bírunk, csupán videókat készítünk, amit bárki meg tud valósítani gyakorlással. Ha pedig rossz a hangod, akkor gyakorolhatsz. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek álmaink, mert azok kellenek, csak próbáljuk realizálni, hogy mi a valóság.
Vesztettél el barátokat miután elindultál a siker útján?
Ó, igen. Volt egy lány, aki évekig szekált, tönkretette a legjobb barátságom (a mai napig utálom egyébként), és ő szeretett volna velem programokat szervezni, hát nem kicsit akadtam ki… A barátaim támogattak, bár gimi elején, amikor kiderült, volt pár ember, aki emiatt máshogy nézett rám, de nem érdekelt nagyon.
Mit tanácsolnál azoknak, akik most kezdenek bele a videózásba?
Szenvedély, idő, kitartás, folyamatos fejlődni akarás. Ezek nagyon fontosak.
Valószínűleg nem lövök nagyon mellé azzal a kijelentéssel, hogy gyakorlatilag a nézőid végigkövethették, ahogyan általános iskolás kislányból felcseperedtél. Lehet azt mondani, hogy ahogy ők veled, úgy te is összenőttél a követőiddel?
Természetesen igen! A nézőim nagy része a 18-24-es korosztályba tartozik. Nekik jelentős részük már a kezdetektől velem van, akik öt éve ugyanúgy 12-3 évesek voltak, akárcsak én. A videózással nőttem fel, rengeteg korszakomat a videókban éltem ki, ott meséltem el a velem egykorú lányoknak, hogy én egy-egy témát hogyan élek meg. Ezt a legtöbbször burkoltan, például egy randismink készítésekor elég egyértelmű volt mindenkinek, hogy mi a helyzet, így akkor az volt a téma. Jó volt látni azt, hogy a kortársaimnak mi a véleményük az adott témáról, mennyiben tér el ez az enyémtől. A legelső feliratkozóm például még a mai napig aktívan kommentel, tehát mondhatjuk, hogy vannak olyan emberek, akiket mindig látok, sokat írnak, igazi kis család lettünk.
Az itthoni YouTube-szférában, ahol nem egy darab híres beauty-videós van, mennyire látsz rivalizálást? Mennyire összetartóak azok a lányok, akik ebben a témában videóznak? Mindenki a saját érdekeit nézi, jobb akar lenni a másiknál vagy megosztják/megosztjátok egymás között gondolataitokat, ötleteiteket?
Akár elismeri az ember, akár tagadja, ez nyilván mentalitás kérdése, van rivalizáció. Az élet minden területén van, például ha biciklizel a boltba, és le akarod előzni az előtted lévő kerékpárost,jobb akarsz lenni nála. Így van ez a youtube világában is. Látjuk, hogy a másik mit csinál, van, hogy mi azt már hamarabb kigondoltuk, de már nem tudjuk megcsinálni, mert “koppintás” címszó alatt fog futni. Az egyébként mindegy, hogy milyen videó, ha már előtted azt valaki megcsinálta, ha esetleg népszerűbb is, akkor végképp. Szerintem munkakörileg – ha lehet ezzel a kifejezéssel élni – nincsen összetartás, viszont szuper barátságok alakultak ki. Kollab videókról lehet szó, sőt van is elég sok, de ami kipattan az ember fejéből, azt valószínű a “versenytársával” nem fogja megosztani.
Szereted visszanézni a régi videóidat? Ha igen, mi az, amin ilyenkor gondolkodsz? A videók minősége? Esetleg a fiatalos, tinédzser külsőd?
Szeretem őket visszanézni, jó látni, hogy ami akkor történt és ami akkor jónak látszott, mára már mennyire megmosolyogtat. Kínosnak kínos, de nem mondanám azt, hogy nem szeretem őket újranézni és élni.
Sokat gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni valamit a cikk fő kérdésében, hogy mit is tehetnénk videósok, hogy visszarángassuk a földre az elszállt réteget, ugyanis ez régen nem volt így. Néhány évvel ezelőtt, nagyjából az első OVS-ig egyáltalán nem volt jellemző ez az egész jelenség. Talán az egyik legjobb megoldás az volna, ha minden videós elgondolkodna magában, vajon ő mindent jól csinál? És azt pedig jó, ha tudjátok, hogy például a televíziós tehetségkutatókban, akik élő showba kerülnek, szinte mindig kapnak szakemberi segítséget, akik felkészítik őket a hírnévre, az ismertségre. Talán ilyen előadásokat is tarthatnának nekünk, videósoknak. Én például nagyon szívesen elmennék egy hasonlóra..:D
Remélem, segítettem kicsit lélekben közelebb kerülni ahhoz, hogy el tudjátok képzelni a videósok útját. Zárásként szeretném elmondani, hogy én alapvetően nem haragszom azokra, akik rosszul dolgozzák fel a hírnév következményeit, én csak azért haragszom, ha nem is akarnak ezen változtatni.
