A fiúk időnként egészen olyannak tűnnek, mint egy teljesen halott tuskó. Pedig attól, hogy nem látjuk, még nekik is ugyanolyan érzelmi életük van, mint a nőknek. Viszont ha ez így van, miért nem sírnak soha?
Népszerű, sportos, balhés, felületes és sorra fekteti meg a csajokat – jellemzik a középiskolás fiúk egy jelentős csoportját az átlagos tinifilmek. Pedig a fiúkról alkotott macsó, érzelemmentes kép rég elavult, sőt, sosem volt helyénvaló.
Nem igaz, hogy képtelenek az érzelmi kötődésre. Nem igaz, hogy csak átgázolni tudnak egy lányon. Nem igaz, hogy nekik nem fáj a szakítás. Nem igaz, hogy sosem sírnak. Ha valójában a fiúk is vágynak a mély, őszinte, bensőséges kapcsolatokra, miért él bennünk a fenti sztereotípia?
A választ többek között az amerikai The Atlantic is kereste. Újságírói arra jutottak, hogy a valamiért belénk égett torz kép csapdájában vergődnek férfiak és nők egyaránt.
A fiúk ugyanis szinte mindenhol a szexista, hanyag, érzéketlen, felületes szerepmodellel szembesülnek. Kezdve az óvodától, ahol azt sújkolják beléjük, hogy a férfiak nem sírnak. Egészen addig a feltételezésig, hogy biztosan a hódításért beszélget közvetlenül szakítás után egy új lánnyal. Meg sem fordul a fejünkben, hogy talán csak a lelkét akarja kiönteni és tanácsot szeretne, mert a verdákról vakeráló haverjaitól ezt nem kaphatja meg.
Ezután persze ne akarjuk azonnal felnyitni a lelküket és ne várjunk tőlük gyakori lelkizéseket. Egyszerűen csak figyeljünk egymásra! Ha pedig baj van, az egyénnek megfelelően hallgassunk és adjunk tanácsot.
