Éjszaka, sötétség, mennydörgés. Nem kell már más, csak egy kanapé, egy tévé, és egy rettenetesen félelmetes horrorfilm. Aki boldogan lenne az imént leírt, borzongással fűszerezett esti program részese, olvasson tovább! Neki szól ez a cikk.
Persze a szülők a legtöbbször nem támogatják, sőt számos esetben tiltják is az ilyen és ehhez hasonló filmek nézését. Mivel a tiltott gyümölcs nagyon édes, sokan vágynak rá, hogy betekintést nyerjenek a filmvilág e gyakran sötét bugyraiba. Van, akit elborzaszt, míg mást rajongóvá tesz.
Te elgondolkodtál már rajta, miért szereted annyira a horrorfilmeket? Sok-sok év alatt számos elméletet alkottak már a témáról, rengeteg megközelítés létezik. Te döntöd el, melyikkel tudsz azonosulni és melyikkel nem. Lássuk, mi lehet az oka, hogy imádsz borzongni, hogy szívesen nézed az erőszakos jelenetet, és alkalomadtán előszeretettel azonosulsz e kegyetlen filmek szereplőivel.
Evolúciós szempontból a félelem hasznos. Előnyünkre válik, mert a kialakuló testi reakcióink megmentenek minket a veszélytől, beindítják túlélési ösztönünket. Már a kisgyerekek is felismerik a pókot, a kígyót, félnek a mélységtől, majd az idegenektől. Mivel ezek a félelmeink adottak, a filmkészítőknek nincs nehéz dolguk, hogy beindítsák félelmi reakcióinkat Drakula gróffal vagy a Pókiszony című remekmű segítségével.
Cristof Koch kísérlete igazolja, hogy a jobb oldali amygdala (amely a félelem kialakulásáért felelős) aktívabban reagál állatok képeire, mint olyan fényképekére, amiken emberek, ismert helyek szerepelnek– még annak ellenére is, hogy az utóbbiak manapság sokkal több veszélyt jelenthetnek.
2010-ben a Thomas Straube által végzett vizsgálatok rácáfoltak Koch elméletére, mivel Schiller azt találta, hogy az ijesztő filmek egyáltalán nem aktiválnak félelemingereket az amygdalában. Ehelyett az agy másik részei lépnek működésbe: a látókéreg – mely a vizuális információk feldolgozását látja el; az insula – öntudat; a talamusz – az agyféltekék közti közvetítés; és a homloklebeny – a tervezésért, az óvatosságért és a problémamegoldásért felelős rész.
Akkor hogy is van ez?
Először tisztáznunk kell, mi is az a horror és miért annyira vonzó?
Dr. Glenn D. Walters pszichológus három tényezővel indokolja a horrorfilmek vonzerejét.
1. A horror feszültséget kelt, amit a sokk, a rettegés, a félelem, a várakozás, a zenék váltanak ki.
2. A második tényező a relevancia. Egy horrornak relevánsnak kell lennie, mely lehet univerzális, azaz ismeretlentől vagy a haláltól való félelem egyetemes érzése. A nézők az ábrázolt társadalmi csoportok alapján is relevánsnak tartják a csoportot, éppen ezért gyakran tinédzserek vagy egyetemisták a főszereplők. S végül fontos az is, hogy valamelyik szereplővel tudjunk azonosulni, például az áldozat szerepével, de szükségünk van arra is, hogy a gonoszt elítélhessük.
3. A harmadik tényező pedig a valószínűtlenség. Némi biztonságérzetet nyújt, hogy amit látunk, az nem valóságos. Szeretünk olyan dolgokon elmélázni, amik nem biztos, hogy léteznek, de vajon mi van, ha tényleg léteznek. Gondoljunk csak Samarára a körből vagy az Átok című filmben lévő félelmetes kisfiúra, Toshiora. De nem mindig volt ez így. Gyermekkorunkban 4-5 éves korunkban könnyen közlekedünk a valóság és az álomvilág között. Ha ilyen fiatalon néztünk meg egy filmet, rendesen kihathatott a fejlődésünkre.
Walters szerint: az a film, amelyben a feszültség a tetőfokára hág, amely egyetemes, kulturális, csoportos és személyes szinten is megérinti a nézőt, és ezek mellett még a valószerűtlenség légköre is áthatja, az a legnagyszerűbb horror.
Nyolc elmélet is létezik, melyek a horror vonzerejét próbálják megmagyarázni
Sigmund Freuddal az élen, a pszichoanalitikusok szerint a horror egy kísértetiesnek nevezett helyről származik. Jung szerint a horrorfilmek ősi archetípusokat érnek el, amelyek mélyen vannak eltemetve a kollektív tudattalanban. Az árnyak és az édesanya képe valóban jelentős a horrorokban. Mivel ezeket az elméleteken nem tudták bizonyítani, ezért lehet, hogy ezek a magyarázatok maradnak elméleti síkon.
Arisztotelésznek anno nem volt szerencséje horrorfilmeket nézni, de azt már az ókorban megállapította, hogy mi emberek szeretünk félni, vonzódunk az ijesztő történetekhez és az erőszakos drámákhoz, mivel így tisztulunk meg negatív érzéseinktől. Ő ezt a folyamatot nevezte katarzisnak. Összefoglalva Arisztotelész álláspontját, azért nézünk kegyetlen filmeket és játszunk erőszakos játékokkal, hogy szabadjára engedjük felgyülemlett agresszív érzéseinket.
Arisztotelész elméletét a mai kutatások megdöntik, az erőszak látványa agresszívebbé teszi az embereket, a felgyűlt harag inkább humorral vagy erotikával mérsékelhető. De ettől függetlenül létezhet összefüggés a horrorfilmek nézése és a félelem csillapítása között.
Dr. Dolf Zillmann 1978-ban azt találta, hogy a horrorfilmek által keltett negatív érzelmek erősítik azokat a pozitív érzéseket, amik aztán a főhős győzelmével keletkeznek. Ez az izgalomtranszfer-elmélet, mely a katarzis újraértelmezésnek is tekinthető. De mi történik akkor, ha a hős mégsem arat diadalt, mert vannak filmek, melyekben ez is előfordul.
Noël Carroll állítása szerint a horrorfilmek a kíváncsiság és a megigézés termékei. A horror a normális viselkedésen kívül esik. Tamborini, Stiff és Zillmann tanulmányaiból kiderül, hogy jelentős korreláció létezik a normasértő viselkedés tolerálása és a horrorfilmek kedvelése között. Ezek szerint, ha birkatürelemmel végignézzük, ahogyan egyik társunk jól elnáspángolja a másikat, valószínűleg a horrort is szeretjük.
Az igazságszolgáltatási hajlam elmélete szerint élvezzük nézni, ahogyan a bűnös bűnhődik. Imádjuk végigkövetni a filmekben, ahogyan rossz megkapja méltó büntetését. Ez az elmélet megmagyarázza azt, kit akarunk feldarabolva látni, de nem ad választ arra, hogy miért szeretjük annyira a horrorfilmeket.
Marvin Zuckerman 1979-ben arra a következtetésre jutott, hogy akik az ingerkeresés skáláján magas pontszámot értek el, jobban érdeklődtek az olyan izgalmas dolgok iránt, mint például egy hullámvasút, bungee jumping vagy horrorfilmek.
Zillman, Weaver, Mundorf és Aust 1986-ban a társadalmi nem elméletével hozták összefüggésbe a horrorfilmeket, mivel a tradicionális nemi szerepek olyan megtestesülését látták bennük, amelyeket „az összebújás elméleteként” összegeznek. Kamasz fiúkkal végzett kísérletekben arra jutottak, hogy a fiúk jobban élvezték a horrorfilmeket akkor, amikor a mellettük ülő lányok (akik beépített személyek voltak) közelebb húzódtak hozzájuk a félelmetes jelentek láttán. A lányoknál a kísérlet ellenkező eredményeket hozott, ők kifejezetten utálták a helyzetet, amikor a fiúk bújtak közel hozzájuk. Sajnos ez az elmélet sem ad átfogó magyarázatot arra, miért néznek egyesek egyedül horrorfilmeket vagy mi történik a kamaszkor után.
DJ Skal társadalmi félelmeink visszatükröződéseiként aposztrofálta a horror filmeket. Ha áttekintjük a horror történelmét, egyből párhuzamot vélünk felfedezni a világban történt események és a horrorfilmek fő gonoszai között. Az ötvenes években, amikor a nukleáris energia hatásaitól rettegtünk, akkor tűntek fel a filmekben a mutáns szörnyek. A hatvanas években, amikor a vietnami háború zajlott, akkor tűntek fel a zombik. A Rémálom az Elm utcában a hatalommal szembeni bizalmatlanság megtestesüléseként egyértelműen a Watergate-botránnyal hozható összefüggésbe. Végül a 2000-es évek zombifilmjei a globális járványoktól való félelmeinkre utalnak. Számtalan film illik a fenti elméletekbe, rengeteg kívül esik rajta. Ráadásul a horrorfilmek univerzális szinten, határokat és kulturális különbségeket átlépve is működnek.
Forrás: filmmakeriq.com,
Foto: uratex.com.ph, rack.0.mshcdn.com, m.cdn.blog.hu, famousphilosophers.org, static.giantbomb.com, nyunews.com, rewrite.origos.hu,
