Vannak, akik kreatív dalszövegíróként, tehetséges íróként, inspiratív zenészként ismerik, de a Kistehén zenekar énekesének, Kollár-Klemenecz Lászlónak van egy másik oldala is: szenvedélyesen rajong a vidéki életért. Az áhított nyugalmat egy kis patakparti házikóban találta meg Szentendrén.
Hogyan néz ki Kollár-Klemencz László egy átlagos napja a “tanyán”?
Nos ez általában reggel kezdődik, olyan hét óra körül. Ez nyilván nem egy személyes feladat, nekem is, mindenkinek megvan a maga része. Én általában a lovakkal foglalkozom reggelente, de nemcsak nekik, nekem is szükségem van a testmozgásra, így futni is szoktam rendszeresen. Az állatok ellátását követően indul az Én napom is, ez sohasem ugyanolyan attól függően, hogy épp mi adódik. Délelőttönként azért rendszeresen edzem a lovakat. Ahhoz, hogy a lovak mentálisan és fizikailag is jó állapotúak felkészültek legyenek, állandóan foglalkozni kell velük. Ezt követően a bokros teendőimet intézem Budapesten vagy itthon, Szentendrén. Ezután jön egy ebédfőzés. Minden hét elején, délutánonként lovas edzéseket tartok gyerekeknek. Este újra ellátom az állatokat, és ezután látok neki azoknak a dolgoknak, melyek a saját alkotói tevékenységem részét képezik. Ilyenkor írok vagy zenével foglalkozom. Ha koncert van, akkor pedig már délután utazom a zenekarral, attól függően, hogy Budapestre vagy vidékre megyünk.
Az Állatorvosi Egyetemen diplomáztál, mint lovas oktató. Miért a lovak?
A válasz nagyon egyszerű: a mozgás mindig az életem része volt és ugye tehenekkel vagy kecskékkel nem lehet annyira sikeresen sportolni. Lovakkal foglalkozni komplex dolog, hiszen miközben edzi őket az ember élvezi a közelségüket is. Az ötödik legintelligensebb állat a világon, így egészen különleges dolog egy lovat megismerni. Amellett, hogy szeretek lovagolni és mozogni, ez olyan tevékenység is, amit alkotói, szellemi aktivitásaim mellett is lehet csinálni, ha nem is olyan intenzíven, mintha csak lovas oktatással foglalkoznék.
Mi az, amit sosem cserélnél el másra a vidéki életből?
Alapvetően nem szeretem a tömeget. Vidéken mások az arányok. Azt gondolom, hogy alapvetően senki sem szereti a tömeget, de vannak, akik jobban tudnak alkalmazkodni hozzá. Úgy érzem, hogy az embernek nem természete, hogy több millió másik emberrel éljen együtt x négyzetméteren vagy nap mint nap tömegesen buszokba zsúfolódva utazzon. Ez csak tompítja az érzékeket azért, hogy az ember ezt el tudja fogadni, meg tudjon barátkozni vele. Vidéken nem kell ezt elfogadni. Ez az, ami nekem fontos. Itt az arányok emberléptékűek.
A vidéki élet személyessége is hiányozna, végül a természet közelsége nélkül sem tudnék élni. A szagok, a csend nem ugyanolyanok, mint a városban. Félreértés ne essék, nem érzek utálatot a városi léttel szemben, de mindig felszabadulással tölt el Szentendre felé utazni a héven, és kilépni a városi burokból.
Észrevettél-e magadon valamilyen változást, mióta nem városban élsz?
Őszintén szólva nem igazán tudom, pár ismerősöm említett hasonlót, de nem vagyok benne biztos, hogy ez csupán a környezetváltozás számlájára írható- e.
A városi életnek van egy olyan tempója, ami évszázadok óta formálódik. Az ember úgy alakítja a lakását, a munkahelyét, életvitelét, hogy ezekből elvágyódhat a hétvégi házba, külföldi nyaralásra, máshová. Elhagyni a hétköznapokat a zártságát állandó elvágyódást jelent. Vidéken ez nincs meg, mert itt ugyanaz a hétköznap és a hétvége is. Ez az érdekes új tapasztalatom: az ember úgy érzi vidéken, mintha folyamatosan nyaralna. Kevésbé fáradunk el, nem várjuk folyton a hétvégét. Ez az, ami más vidéken és ez az, ami változtat az emberen. Stabilabb az egész. Nincs elvágyódás, mert mi itt szeretünk lenni.
További érdekes interjúkat itt tudsz olvasni!
Kép: Kollár-Klemencz László
