A kalandos sorsú Syrius zenekar az 1960-as, 1970-es évek Magyarországán olyan zenét játszott, amit Angliában is ugyanezekben az években szerettek a fiatalok. A sajátosan korszerű progresszív rockzenét játszó Syrius csak pár évig működött, és sosem aratott zajos közönségsikert Magyarországon, azzal együtt, hogy egyes vélemények szerint a legjobb magyar zenekarról beszélünk, Ausztráliában pedig imádják a zenéjüket.
Prog-rock
A kifinomult, figyelmes hallgatásra szánt zene az 1960-as évek második felében vált népszerűvé elsősorban Nagy-Britanniában. A hosszú, összetett számokat játszó zenészek sokat merítettek a jazz-ből és a rockzene akkori hagyományából is. A számok jellemzően hosszúak voltak, nem a szokásos 4/4-es ritmusban íródtak, és sok esetben nem is egy hangnemben. Változatos dinamik, ritmika jellemezte a számokat. A zenészek a legtöbbször magasan képzettek, hangszerük mesterei. Elég bonyolult muzsikának tűnik ez a progresszív rock, gondolhatjátok. Igazatok is van, ám mégis nagyon fülbemászó dallamok jellemzik ezt a fajta zenét. Többek között olyan zenekarok játszottak ilyen muzsikát, mint a Pink Floyd, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer, vagy a Frank Zappa és a Soft Machine.
Új csillag: Syrius
Az 1962-ben alakult zenekar 1970-ben kezdett el abban a felállásban játszani, ami megalapozta nemzetközi sikereit is. A progresszív dzsessz-rockot játszó csapatban Orszáczky Miklós (Orszáczky „Jackie”) énekelt és basszusgitározott, Baronits Zsolt és Ráduly Mihály fúvóshangszereken játszott, Pataki László orgonált, Veszelinov András pedig dobolt. A srácok egyfelől népszerű táncdalénekeseket kísértek, ám egy kis Csanády utcai klubban azt a dzsesszes hangzást szólaltatták meg esténként, amit igazán szerettek. Itt, ebben a pinceklubban hallotta őket Charles Fisher is, a magyar származású ausztrál producer, aki magával vitte a fiúkat egy koncertturnéra a déli félteke kontinensnyi országába. Itt vették fel 1971-ben a zenekar egyetlen, nagy sikert arató albumát, amely a The Devil’s Masquerade címet kapta. A lemez Magyarországon az ausztrál kiadást követően jelent meg.
Egy ellehetetlenített zenekar
Ez a nyugati koncertturné a kommunizmus éveiben nem volt mindennapos jelenség. A mindent kontrollálni kívánó állampárt a fiatalokra nagy befolyással bíró könnyűzenét is igyekezett kontroll alatt tartani. Az ellenőrzés leghatékonyabb módja az, ha teret enged a nyugati ifjúsági szubkultúrák megjelenésének, de úgy, hogy rajta tudja tartani a szemét a fiatalokon. Ez volt a “mértékletes szabadság” meglehetősen bizarr ideológiájának korszaka, amelynek szellemiségét jól példázza a pártállam vezetőjének alábbi mondata: ““Mindenki olyan hosszú hajat hord, amilyet akar, csak mossa!”. A rendszer arra is ügyelt, hogy melyik zenekar mikor utazik külföldre. A megengedően szigorú politika következményeként noha utazhattak külföldre zenekarok, ám ehhez is állami jóváhagyás szükségeltetett. A Syrius végül megkapta az engedélyt az Interkoncerttől. A turné és a lemez is nagyon sikeres volt odakinn, fel is merült a csapattagokban, hogy talán jobban tennék, ha nem is térnének vissza a vasfüggöny mögé. Ám ezzel a gesztusukkal árulóvá, disszidenssé váltak volna, és bajba sodorták volna családjukat is, ők maguk pedig soha nem térhettek volna haza, még látogatóba sem. Ezt nem vállalták, ám reménykedtek, talán még koncertezhetnek külföldön. Soha többé nem térhetett vissza a csapat Ausztráliába, pedig felkérték őket a Sydney Operház megnyitóünnepségre való részvételre is. Az Interkoncert mindig más bandát küldött helyettük a felkésekre, vagy akkora összeget követelt a fellépésért, amit nem tudtak kifizetni. Magyarországon lemezt sem adhattak ki, bár a Hungaroton később megvette az Ausztráliában felvett lemezüket.
Az ellehetetlenített zenekarból végül Ráduly és Orszácky is külföldre menekült, mindketten sikeres karriert futottak be, Orszácky igazi ausztrál zenei ikonná vált. Ráduly és Orszácky nélkül még működött egy darabig a Syrius de 1976-ben végleg feloszlott a csapat.
https://www.youtube.com/watch?v=igGUZjspjS4
forrás: gepnarancs.hu, origo.hu, wikipedia/ kép: fidelio.hu
A cikk a Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás Programjának támogatásával készült.
