Nehéz lenne olyan embert találni, akinek az önbizalma minden szempontból rendben van. Szinte mindannyian meg tudnánk nevezni egy-egy olyan területet az életünkben, ahol úgy érezzük, az átlag alatt teljesítünk, nem felelünk meg a magunk, vagy a mások által támasztott elvárásoknak. Azonban, ha ez egy olyan készséget érint, ami számunkra különösen fontos lenne, vagy több, egymástól független téren is ezt érezzük, az már negatívan befolyásolhatja az önértékelésünket.
Ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, hogy alkalmasak vagyunk-e egy adott feladatra, elég jók vagyunk-e valamiben, az kell, hogy legyen egy olyan reális kép a fejünkben önmagunkról, ami egyszerre tartalmazza az erősségeinket és gyengeségeinket is. Ez az énkép folyamatosan alakul, formálódik, már egészen a születésünktől kezdve.
Az, hogy milyennek látjuk magunkat külsőleg, és milyen belső tulajdonságokkal jellemezzük önmagunkat egyrészt objektív, saját tapasztalatok alapján formálódik, de nagyobb részben (főleg kisebb korban) a külső környezet visszajelzéseitől is függ. Hiszen nyilván egy kisgyerek nem igazán tudja megfogalmazni, hogy milyen is ő, tehát abból építgeti az önképét, hogy mások mit mondanak róla, milyennek látják őt.
Azaz, ha gyerekkorunkban a szüleink támogatóak voltak velünk szemben, biztattak, bátorítottak és elismeréssel díjazták a teljesítményünket, az hozzájárul a pozitív énkép kialakulásához. Ezzel szemben, ha mindig elégedetlenkedtek, kritizáltak, egyre többet és többet követeltek meg, és büntetéssel próbáltak nevelni, az inkább negatív önkép kialakulásához vezet.
Persze önértékelésünket nem csak a szülők visszajelzései formálják, hanem ezt a szerepet később egyre jobban átveszi az iskola és a tanárok is. A magyar oktatás – szemben például az amerikaival – szintén sokszor akadályozza, hogy az önképünk pozitív irányba fejlődjön. Gyakran túlságosan magas elvárásokat támaszt a diákok felé, és egy folyamatos versenyhelyzetet teremt az osztályban, ami mellett a tanulás örömét nehéz megtapasztalni, ugyanúgy, ahogy a sikerek eléréséhez sem igazán járul hozzá.
Ezek persze adott dolgok, hogy valaki ilyen családban nő fel, vagy ilyen iskolába jár, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne az önképet máshogy fejleszteni, formálni. Szerencsére erre ott vannak a(z igaz) barátok, akik azzal, hogy elfogadnak minket olyannak, amilyenek vagyunk, és nem kötik feltételekhez a szeretetüket, mutatnak egy mintát arra, hogy így is szerethetőek vagyunk. Ugyanez igaz egy jó párkapcsolatra is: az, hogy valaki valami olyat látott meg bennünk, amit eddig mások talán nem, ami miatt velünk akar lenni, valamiért pont minket „választott” ki, felülírhatja azokat a korábbi tapasztalatokat, amik egy negatív önképen keresztül önbizalomhiányhoz vezettek.
(kép: http://www.sandrapaquie.com/)
