Miért jobb a városi nyüzsgésnél a remeteélet?
„Ahol én élek, ott minden különb, mint nálatok. Ahol én élek, ott léteznek még csodák. Égig érnek a fák, és ágaik közt a madarak egymással versengve adnak koncertet. A fa törzsét moha festi zöldre. Dús lombkoronája árnyékában, ahol gyökeret ver a talajba, szőnyeggé egyesülnek a szakadt levelek. Apró lábak gázolnak bele játékosan kergetőzve. Én is egy vagyok közülük, az erdő része.”
A fenti idézet részlet Kislány kalapban című novellasorozatomból. A történet egy kislányról szól, aki az ember alkotta város borzalmai elől egy erdőbe menekül, s ott végre szerető otthonra talál. Teljes mértékben fikció, viszont léteznek hús-vér emberek, akik valóban visszaköltöznek a természetbe, elszakadva a külvilágtól. Vajon mi lehet döntésüknek az oka? Mit adhat az embernek egy házikó az erdő mélyén?
Egy új világ hajnalán
Az emberek sokáig a természet ölelésében éltek: bogyókat gyűjtögettek, barlangokban háltak, állatokra vadásztak. Aztán őseink úgy 12 000 éve letelepedtek, de még több száz esztendő elteltével is akadt, aki azt mondta: a világtól elvonulva válunk csak igazán naggyá. A francia író és filozófus, Rousseau úgy vélte: a társadalom kialakulása negatív hatással volt az emberekre. Önzővé, árulóvá, a társain uralkodó diktátorrá tette őket, akik folyton csak marakodnak egymással. S ez az átalakult ember ma homlokráncolva tekint arra, aki úgy dönt: a téglaház helyett inkább a barlangot választja.
Megfürödni a legtisztább patak vizében
Egy fiatal ismerősömhöz nagyon közel áll a természet, mely – ahogy szavaiból kiderül – szerinte segít az embereknek jobbá válni s kigyógyítani őket hibáikból. „Az, hogy közel kerültem a természethez, a belső hangban való egyre nagyobb hitemnek köszönhető. Bebizonyosodott számomra, hogy bár rögös út, de érdemes ezt választani. Én tornával és kirándulással, vagy a Biblia olvasásával kerülök közelebb a természethez, az élethez. Kimozdulásnál talán a mozgással egybekötött friss levegő a legfontosabb számomra. Egyszer szívesen visszaköltöznék a természetbe, de úgy érzem, a kíváncsiságom napról napra növekedne, ahogy egyre “gyógyulnék”. Majd tervezném, hogy visszatérésem után újabb erővel a világban egy új formában aktív lehessek.” Nem is oktalanul gondol erre: aki magányba vonul, olyan helyre, ahol csak a fák széltől zörgetett levelei susognak a fülébe, sokkal jobban tud összpontosítani feladataira. Kigondolni, megtervezni, megalkotni. Senki sincs, aki befolyásolja, visszatartsa. Ráadásul önmagát is sokkal jobban kiismerheti itt, ami még biztosabb út az emberek alkotta világban a sikerre.
Marci egyébként személyesen is ismer egy remetét. „Ausztriában találkoztam egy sokak által flúgosnak tartott öreggel. A környező hegy szikláihoz vonult gyakran vissza, hogy egy odúban élhessen. Olykor feltűnt a városban, ha valamire szüksége volt. Nem hiszem, hogy ez volna a célra vezető. Tisztulás szempontjából azonban nem tartom utolsónak a pezsgéstől való ideiglenes elvonulást.”
A természetből ugyanis hiányzik minden, ami bűnre csábíthat: nincsen tulajdon, ami minden vita, háború oka. Az erdő mindenkié, és senkié is egyben.
Nem létező ellenségek
A Kislány kalapban főszereplője egy olyan világból szökött meg, ahol rabszolgamunka, erkölcstelenség és mindenre elszánt bűnözők tartották rettegésben a lakókat. Új otthonában, az erdőben ezeknek hírét sem lehet hallani. Ki találkozott már tolvaj őzzel, a társait megalázó mókussal vagy rablógyilkos harkállyal? Az állatokat csupán az ösztöneik vezérlik, az élni akarás s nem a gonoszság. Tarthatunk ugyan a két lábán ágaskodó medvétől, mert még meg talál mocskolni (így nevezik Gyergyószentmiklóson a medvetámadást), viszont egy állatharapásnál sokkal nagyobb és fájóbb sebet ejt egy embertársunk cselekedete – akár egyetlen gyűlölettel teli szó, ami örökre belénk vésődik. És ezt a mély sebet enyhíteni többek között egy lábunkhoz dörgölőző kedves kisállat vagy a nekünk nyíló tulipán tudja. Legalábbis tudná, ha hagynánk, hogy segítsen.
Két világ között
Természetesen nem kell barlangba költöznöd, ha úgy érzed, te is szeretnél közelebb kerülni a természethez. Van más módja is ennek. Egyik ismerősöm, Zsolt például természetfotókat készít. Már kiskorában is a virágok érdekelték, majd az állatokra is felfigyelt az erdőkben tett sétái során. (A vele készült interjút itt olvashatod el.) Laci pedig kertész, növényeket nevel.
„Aki a virágokat szereti, rossz ember nem lehet” – vallja. És igaza van. A rohanónak nevezett XXI. században a legtöbben elfelejtkeznek a természet csodáiról. A telefonjukat nyomkodják, bárhova is menjenek. Pedagógus ismerősöm mesélte, hogy tanítványai egy osztálykirándulás során nem sétáltak föl a kilátótoronyba, hogy a magasból gyönyörű tájban gyönyörködjenek, inkább leültek egy padra a laptopjukkal. Erre akad idő, órák sokasága, arra azonban egy perc sem, hogy kimenjenek a levegőre, és egy pillantást vessenek a virágokra reppenő pillangóra vagy a vörösben pompázó őszi levéltakaróra. Gondolatok nélkül, mindenféle lájkokat gyűjtögetve s a monitort bámulva az sem jut eszükbe: az igazi boldogságot épp most szalasztják el.
Szerző: Fekete Fanni
Fotók: Fekete Fanni, Weheartit
