A Panamericana Norte nevű úton néha fel-felbukkan a hatalmas Csendes-Óceán, de leginkább mindenütt a fehér-szürke homokdűnéket látod mérhetetlen sok szeméttel, amiket hol betakar a szél, hol máshova sodor. Hát érdekes, itt valahogy nem figyelnek fel a környezetszennyezésre.
De sajnos egyedül nem tudom megváltani a világot, pedig egy Tiszta Városok Mozgalom itt is elkelne… A buszunk viszont tök normális, mintha valami nyugis kis európai térségben utaznánk.
Mellesleg a pasimmal – Árpival egész jól megvagyunk. Nem veszekszünk, nem is vagyunk túl jóban, de megvagyunk…Talán megoldódik ez is…
Az utazást megúsztuk csomageltűnés és a kirablásunk nélkül… Semmi izgalom 😀
Welcome to Chimbote!
Megérkezünk a Chimbote-nek nevezett városba. Az első nagyon fura dolog, amit észlelünk a szag, és a levegő „sűrűsége”. Harapni lehet. Szó szerint. Valami oltári bűz van. Hova a fenébe jöttünk mi? A környezet leginkább taszító: ahogy körülnézünk az utcán, nagyjából 0,1 darab fát látunk. Mindenhol homok! Hjjajj. A házak is meglepőek: nincs tetejük, mindegyiken van valami tartály, tisztára olyanok, mintha félkészek lennének, esetleg az utca felőli részen be van vakolva némelyik…az utcán szemétkupacok, kóbor kutyák…jó lesz…(Nagyon vicces, hogy ekkor még mit sem sejtettünk arról, hogy véletlenek folytán 3 hónap múlva már az esőerdőnél leszünk!) Buszról le, taxiba be. Armando intézi. Indulunk, megyünk, homok, ronda házak, homok…megállunk. Armando ki. Mutatja, hogy szálljunk ki nyugodtan, taxis vár….
Azért aranyos néni fogad minket, aztán kiderül, hogy itt fog lakni Zsuzska és Kristóf. 😛 Itt látható a környék:
(Hogy mi ez a szag? Elárulták: a város halászatból él, de már nagyipari szinten. A halmaradékokat, biomasszát törmelékeket és egyebeket pedig állateledelnek használják fel, ezért valamiféle halmaradék-feldolgozó óriásgyár van a város közepén.)
Tehát érzékeny búcsú után vissza taxi, másik városrész… megyünk Árpival a mi befogadó családunkhoz. Na, ez már más vidék, szebb házak, tisztább utcák, több lebetonozott járda. Ez Nuevo-Chimbote, az új városrész, itt laknak a jobb módúak. Hát ez van. Nekünk volt szerencsénk.
A családunk iszonyú cuki! Szépek és kedvesek. Anyuka (Mamí) iskolaigazgató, apuka (Papí) egy gyárban műszaki szaki, 3 fiuk van (kb 25 év körüliek) egyikük végzett pszichológus, másik orvosnak tanul, harmadik apja nyomdokain jár. Nem semmi család. Apukát ne keresd a képen, ő nincs rajta. Középen viszont Mamí és a három fiú: Irwin, Marcos és Giancarlo. Ez egy karácsonyi kép, de sebaj, úgyis írok az ünnepekről a következő részben.
Ami az egész ott létünk alatt kiderült, hogy rengeteget dolgoznak, nagyon jóságosak egymással és nagyon szépen élnek. Azt hiszem, hogy ilyen családdal még soha életemben nem találkoztam. Nagyon figyelmesek, értik a humorunkat és mi is az övéket! 🙂 Nagyon sokat nevettünk, és még bulizni is tudnak! Naná, Dél-Amcsi. Van három imádott kutya is, két kicsi és egy nagy.
A lakás gyönyörű, (Wifi is van!) bármelyik európai ember megirigyelné. A szobánk tökéletes: emeleti szoba, mellette wc+zuhanyzó (már megtanultam használni a WC-t) és minden tiszta, kényelmes. Lakhelyünk kívülről és az előszobából:
Amihez így visszagondolva a legnehezebb volt hozzászokni, természetesen első helyen a WC, aztán:
- A vizet melegíteni kell, sehol nincs meleg víz!
- A csapvíz nem iható, fel kell forralni ivás előtt. (Sajnos véletlenül kipróbáltam, és tényleg!)
- Néha minden átmenet nélkül elmegy az áram, mert valamit épp javítanak. Nem szokás szólni előtte, minek is az? Mindenki tudja, hogy ilyenkor karbantartás van 🙂
- Földrengések. Sosem tudhatod, mennyire komolyak, sajnos régen volt pár nagyon erős belőlük. Állítólag mostanában nem várható 🙂 Mikor haza jöttem, azért még hónapokig megvolt a reflexem, hogy rohanni kell, ha metró vagy villamos miatt rezgett a föld…
- A homokos vidék és a szél együtt folyamatos torokgyuszikat okozott és fejfájást. Nagyon sok a szemét és a baci, ezeket a szél a homokkal együtt az ember arcába fújja non-stop. Megoldás: sál az arcba.
- A kóbor kutyák és a szemét. Ez a kettő külön-külön nagyon gáz, de a kutyák annyira nem érezték rosszul magukat az utcán, mert a szemétben mindig van valami kajamaradék. Hmm..
- A szappanoperák és a rémhírek reggeltől estig a TV-ben. Semmi értelmes műsor, de komolyan. (Azt hiszem, ez egyre ismerősebb nálunk is)
- A zene. Az európai zene nagyon hiányzott. Amúgy Peruban mindenhol folyamatosan szól a valami muzsika, természetesen 99% latin, mi más 🙂
Munka
Aztán elmentünk megnézni a leendő munkahelyünket, ahol 4 hónapig fogunk dolgozni. Ez egy otthon, ahol veszélyeztetett gyerekek élnek, minden korosztályból. Először is hogy mivel mentünk oda, nehéz elmagyarázni, se nem motor, se nem autó. Moto-nak, vagy Mototaxinak hívják. Szól benne a zene, ezerrel megy a sofőr és alkudni kell pofátlanul. Hát, érdekes egy hely ez a Peru!
Megérkezés a Hogar San Pedrito-ba, (San Pedrito Gyermekotthon) A program: találkozás a vezetőkkel, leendő kollégákkal, zavarban levés, bemutatkozás.
Árpi bemutatkozása saját visszaemlékezése szerint:
„Nem tudok spanyolul. Pláne perui spanyolul. Még. Most tanulunk. Az első alkalmazott spanyol mondataim valós élethelyzetben az alábbiak voltak.
“Soy Árpi. Yo tengo 31 años. Soy excitado”…
Ezt a pszichológusok előtt mondtam, akikkel dolgozunk. Bemutatkozásképp. Hatan voltak. Két férfi, négy nő. Pszichológusok…
(Fordítás: Árpi vagyok. 31 éves. Fel vagyok izgulva.)”
(Folyt köv.)
