Már többször is volt alkalmam külföldön élni, egyszer egy hosszabb ideig is. Erről mesélek most nektek, hogy milyen is az élet távol a családtagoktól és a barátoktól.
Van egy első időszak, mikor az ember rácsodálkozik a dolgokra. Felfedezi, hogy mennyiben más egy másik kultúrának, egy mások országnak a részesévé válni és elmerülni minden újdonságban. Ilyenkor még túl friss minden és valahogy másnak tűnik. Nem foglalkozunk azzal nagyon, hogy mi van otthon, vagy hogy hiányoznak-e az ottaniak. Az élet gyorsan felfordul körülöttünk és minden nap új élményekkel gazdagodunk.
Nálam ez a fajta extázis körülbelül egy hónapig tartott. Élveztem a kinti életet, az embereket, a környezetet, majd miután már nagyjából kiismertem az ottani életet, akkor éreztem, hogy honvágyam van. Hiányoztak az otthoniak, az ottani környezet, mindaz, amit megszokott az ember és tulajdonképpen amiben felnőtt.
Tény, hogy még midig ugyanúgy elvarázsolja az embert a más közeg, de akkor is ott van valami, ami arra késztet, hogy milyen jó lenne hazamenni. Időnként nagyon rossz érzés volt és egyedül éreztem magam, hiszen azok az emberek, akikkel felnőttem és együtt éltem, most több, mint 2000 km-re vannak tőlem.
Azonban el tudtam volna képzelni az életemet egy idegen országban. Hosszabb időt is el tudtam volna tölteni, akár 5-10, vagy még több évet. Nálam viszont nagy szerepe volt a honvágynak. Végül ezért is döntöttem úgy, hogy visszajövök. Ettől függetlenül jó volt ezt is kipróbálni és ha tehetném, azonnal belevágnék megint, csak valahol máshol. Lenyűgöző megismerni egy másfajta kultúrát és együtt élni az ottaniakkal, viszont számomra nem opció, hogy valahol távol éljem le az életemet.
Az ismerőseim közül többen is úgy vannak, hogy számukra a saját országuk az igazi és a legjobb. Többen is évek óta külföldön élnek, és ott is maradnak, viszont beszélgetéseink alkalmával tudatosult bennem, hogy azért ugyanolyan vágyat éreznek rá, hogy visszatérjenek abba a közegbe, ahonnan indultak.
