Valószínűleg nincs olyan ember, akinek ne esne jól, ha megdicsérik a munkáját. Ugyanakkor sokszor megesik – persze, mindig csak azokkal, akiket talán nem szívlelünk annyira –, hogy akkor is megkapja az elismerést, ha valójában nem sokat tett érte. Sas István címzetes főiskolai tanárral boncolgattuk a generációtokat érintő „elvárt” gratulációkat. Te is követeled magadnak a szép szavakat?
A Célkeresztben a Z generáció konferencia egyik előadója, Sas István főiskolai tanárként egészen testközelből ismeri a diákéletet és a tanulói igényeket; a jó jegyek, vállveregetés és elismerés utáni óhajokat. Elmondása szerint ő nem híve az alaptalan dicséreteknek, ugyanakkor fontos, hogy jókor, jó helyen megkapjátok a szavakat, amelyeket valóban kiérdemeltetek, és amelyek a jó irányba visznek benneteket tovább az úton.
Az előadáson elhangzott, hogy fontos, hogy empatikusan közeledjünk a Z generáció tagjaihoz, hogy elfogadjuk őket és próbáljuk a saját nyelvükön megszólítani őket. Emellett nem gondolja, hogy kicsit ki kéne rángtani ezt a korosztályt ebből a cyber világból? Mennyire jó irány az, hogy hagyjuk őket ebbe belesodródni? Nem lesz ennek rossz vége?
Nem elfogadni, hanem megérteni kell őket. Nekünk, idősebb korosztálynak nem olyan könnyű megérteni, hogy mekkora súly is van a vállukon. Ez a súly leginkább abból a gyorsulásból ered, ami a mai mindennapokat jellemzi. Gondoljunk arra, hogy csak a Facebook felhasználók száma két év alatt 1,3 milliárdra növekedett. A kereszténységnek ehhez 2000 év kellett. A tizenéveseknek pedig 2 év alatt kell egy ilyen, új, rohanó helyzethez alkalmazkodni. Se sajnálni nem kell őket, se alkalmazkodni hozzájuk, megérteni kell őket. Megvan nekik is a maguk baja, és én attól félek, hogy azzal, ha cikizzük őket, nem segítünk rajtuk. De ha megértéssel és bölcsen fordulunk feléjük, az segíthet.
Az tiszta sor, hogy meg kell őket dicsérni. Azonban ezt sokszor úgy várják el, hogy nincsen valós teljesítmény a tetteik mögött. Hogyan lehet ezt kiküszöbölni? Hogyan dicsérjem meg, ha valójában nem tett le sok mindent az asztalra?
Ebben annyira igaza van, hogy ezt én sem tudom! (nevet) Ez egy nagy dilemma, erre valamit nekünk is ki kell találni, igen. Állatira elvárják a lájkokat, a dicséreteket, hogy hasra essünk tőlük, de ez a gondolkodásmód nem önmagukból, hanem a médiából ered, ami erre kényszeríti őket. Elmennek egy énekversenyre vagy akármilyen megmérettetésre, ott pedig azt várják, hogy megtapsolják, szeressék és imádják őket. Olaj a tűzre, ha ezek után azt mondjuk, hogy nem is annyira tetszik, amit csinálnak, de azért megdicsérjük őket.
Igen ám, csak amióta pedagógia van a világon, azóta az alkalmazott módszerek közé tartozik a dicséret. Megérdemli a diák, ha legalább igyekszik, vagy valamit felismer. Csak negatív visszacsatolással nem lehet oktatni és motiválni.
Tudunk nekik tanácsot adni?
Nem, azt kell megértenünk, hogy ők nem fogadnak el a tanácsot tőlünk. Azt hiszik, hogy mi vagyunk a hülyék, mert sok esetben ők tanítanak minket. Én még azt az applikációt sem tudom beállítani, amiből tanítok. Másrészt pedig ez a korosztály megkap mindent a kortárs közösségtől és az internettől. Nincs szüksége ránk. Nem tanácsot kell adni, hanem amikor észrevesszük, hogy valamibe ő mégis megpróbál egy kis teljesítményt tenni, akkor azt honoráljuk pozitív megerősítéssel.
Ön meg szokta dicsérni a diákjait órán?
Nem! Ez az én hibám! (nevet) Mindig letolom őket! Reggelente felkelek, átnézem az aznapi történéseket a közösségi médiában, és a diákok meg mindig jól meglepődnek, amikor valamiről én előbb tudok, mint ők. De azért igyekszem. Tulajdonképpen én is egy-egy olyan mondatnak köszönhetem, hogy ott vagyok, ahol, hogy vagy a szüleim vagy a tanáraim jó helyen, jó időben elmondták nekem ezeket. Viszont azt is érdemes megjegyezni, hogy azok a mondatok, amelyek előre visznek, nem feltétlenül mindig pozitívak.
Képek: origo,hu, huffingtonpost.com
