Bár manapság teljesen megszokott, hogy a holttesteket felboncolják, ez nem mindig volt így. Edinburgh-ben az 1800-as évek elején például olyan szigorúak voltak a szabályok, hogy legálisan csupán kivégzett bűnözők kerülhettek kés alá. Emiatt az orvosok feketén hihetetlen összegeket voltak hajlandóak fizetni egy jó állapotban lévő tetemért. Emiatt a temetőkben megszokott látvány volt, hogy a gyászolók költségeket nem kímélve rácsokkal, vagy nehezékekkel védték a sírokat, esetleg fegyvert ragadva letáboroztak az elhunyt közelében, és árgus szemekkel lesték a hullatolvajokat.
A bizarr gyakorlat nyílt titok volt. A kenyerét olcsó szobák kiadásával kereső William Hare, és vele egy fedél alatt lakó cimborája, William Burke is képben voltak. Ami nem csoda, hiszen a háziúr otthonosan mozgott alvilági körökben. Ezért mikor 1827. november 29-én a panzió egyik lakója megtért őseihez, a komák elhatározták, hogy mivel a férfi csinos kis adósságot hagyott maga után, pénzzé teszik a maradványait. Nem kellett csalódniuk: minimális keresgélés után találtak egy vevőt az egy tekintélyes méretű dobozba rejtett halottra. Ráadásul vásárlójuk, Dr. Robert Knox kisebb vagyont, tíz ropogós fontot fizetett nekik, és felajánlotta, hogy örömmel lenne tartósan a kuncsaftjuk.
A súlyos alkoholista, örökké könnyű pénzről ábrándozó férfiak el is határozták, hogy pályát módosítanak, de kisvártatva ráébredtek, hogy halottat lopni ezerszer nehezebb annál, mint ahogy azt hitték. Ennek dacára nem adták fel. Arra jutottak, hogy sokkal egyszerűbb dolguk lesz, ha inkább védekezésképtelen embereket vesznek célba, és a legnagyobb körültekintéssel a másvilágra küldik őket, hogy túladhassanak porhüvelyükön. Taktikájuk a maga szörnyű nemében zseniális volt. Vagy leitatták, vagy lefogták aktuális áldozatukat, aztán hogy minél kevesebb nyomot hagyjanak, a száj és az orr betapasztásával, vagy egy vaskosabb vánkossal megfojtották a szerencsétlent. Knox örömmel fizetett. Ám a kapzsi, pénzük javát ópiumra és alkoholra elverő, rémtetteik miatt lidércnyomásoktól szenvedő gyilkosoknak ez sem volt elég. Ha alkalom adódott, felrúgták a megállapodásukat, és egyedül is dolgoztak. Emiatt 1828 júniusában összevesztek – de sokak mérhetetlen balszerencséjére idővel kibékültek, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Ám minél többször csaptak le, annál óvatlanabbá váltak.
Az első hibát akkor vétették, mikor a környék egyik jellegzetes figuráját, egy Dilis Jamie-nek nevezett utcakölyköt kaptak el. A praktizálás mellett a helyi egyetemen is oktató Knox tanítványai felismerték a semmiféle kórtól sem gyötrődő fiút, és rosszat sejtettek . De a „beszállítói” üzelmeiről mit sem sejtő tudós meggyőzte őket arról, hogy képzelődnek. Végül tizenhetedik, egyben utolsó áldozatuk, Margaret Docherty meggyilkolása után olyannyira könnyelműek voltak, hogy a nő hulláját egy jókora, mások által is használt szalmakupacba rejtettek, és szörnyű titkuk kiderült. A kegyetlen gazemberek hamar dutyiban találták magukat. Ám, mert nem volt tanú, aki látta volna a gyilkosságot, az a bizarr helyzet állt elő, hogy a hatóságoknak nem volt elég adu a kezükben ahhoz, hogy lecsaphassanak. A gordiuszi csomót a primitív Hare becsapásával vágták át: hazugságokkal ráijesztettek, és megígérték neki, hogy ha vall, kegyelmet, sőt, mentességet kap. Ezért ő, a kedvesével, és Burke Helen McDougal nevű barátnőjével szabadon távozhattott a tárgyalóteremből. Viszont a másik fojtogatónak nem volt kegyelem. 1829. január 28-án felkötötték, majd annak rendje és módja szerint egy boncasztalon ízekre szedték. Csontváza és a bőréből készült névjegytartó a mai napig múzeumi kiállítási tárgyak. Meglepő módon a csak tanúként kihallgatott Dr. Knox is megszenvedte a pert. Mivel azt pletykálták róla, hogy valójában ő volt a gyilkosságok értelmi szerzője, vérrel-verítékkel kívívott renoméja összeomlott, és hosszú, küszködéssel teli évek után kénytelen volt elmenekülni Skóciából.
G.K.
