Azt mondták nekünk, hogy írjunk azokról a ballagási élményekről, amelyek legtöbb esetben hatalmas sírással-rívással végződtek. Mire én arra gondoltam, hogy van, aki nem csak, hogy nem sír a saját ballagásán, de még örül is annak, hogy elballagott. Valahogy így voltam ezzel én is. Az más kérdés, hogy azóta én is visszasírom magam a középiskolába, de persze, ahogy mondani szokták: Idővel minden emlék megszépül.
Általános iskolában az eggyel felettem járó osztályt olyannyira megkedveltem, hogy a ballagásukon megállás nélkül áztattam a padlót, miközben vigasztaltak engem az osztálytársaim. Eltört bennem a mécses. A következő tanévet el sem tudtam képzelni nélkülük.
Ma már kissé nevetséges visszagondolnom erre, tekintve, hogy egyikükkel sem tartom a kapcsolatot, és nélkülük is tökéletesen boldogultam.
A saját ballagásaimon emlékeim szerint sosem sírtam. Nyilván kicsit én is elszomorodtam, de akkor már izgatottan és érdeklődve tekintettem a jövő felé, és tudtam, hogy akikkel igazán szoros kapcsolat van köztünk, azokkal úgy is tartani fogjuk a kontaktot. Ez így is történt! 🙂
Fotók: hawtcelebs.com, gifstumblr.com
