Minden kapcsolatba úgy vágunk bele, hogy nem tudhatjuk, az lesz-e az utolsó. De mi van akkor, ha időközben rájövünk, hogy minden rendben van a párunkkal, egy valamit kivéve: hogy nem ő az a valaki, aki mellett le akarjuk élni az életünket?
Sokfajta párkapcsolat létezik és sokfajta szakítás. Van, hogy egy heves vita után, dühösen váltok el egymástól és soha többet a másik szemébe sem néztek. Törlitek az illetőt az ismerőseitek közül – vagy le is tiltjátok –, ha pedig összefuttok az utcán, mindketten más irányba néztek. Van, hogy hosszú szenvedés után, fájdalmasan engeditek el a másikat. Az is előfordulhat, hogy megcsalt az illető, te pedig azonnal kitetted a szűrét.
De az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak elmúlik az egész. A kezdeti nagy, lángoló szerelem átalakul megszokássá, az pedig végül a teljes érzelemmentességé. Anélkül, hogy bármi történne. Anélkül, hogy egyáltalán összevesznének, hogy egyetlen hangos szót váltanának egymással. Anélkül, hogy megcsalnátok egymást. Egyszerűen van az a kapcsolat, ami látszólag minden ok nélkül ér véget. És ezt az okot gyakran mi sem tudjuk megmagyarázni.
Egyszerűen rádöbbenünk arra, hogy az, aki a mindennapjaink része, akinek lefekvéskor az utolsó üzenetet küldjük, akinek az utcán a kezét fogjuk, egyszerűen nem az a valaki, akire szükségünk van. Ideig-óráig persze próbálkozunk, megadjuk a lehetőséget. Lehet, hogy csak túl kevés programot csináltunk mostanában együtt. Menjünk el moziba, vacsorázni, kirándulni, akkor jobb lesz. Akkor visszatér az, ami volt. Hiszen szeretjük az illetőt. Persze, hiszen mi másért lennénk vele.
Aztán telnek a hetek és nem változik semmi. Próbálkozhatunk meggyőzni magunkat, hogy majd változni fog. De nem változik. Egy idő után egyre több hibát fedezünk fel a másikban. Mindig így belekötött abba, amit mondok? Mindig ennyire unta, ha a barátaimról mesélek? Komolyan mindig ennyit beszélt saját magáról? Ahogy egyre inkább múlik el a szerelem, annál inkább előtérbe kerülnek a saját szükségleteink. Már nem ülünk mosolyogva a foci meccs közben egymás mellett, amire csak miatta mentünk el, hanem inkább el sem megyünk vele.
Egy napon felébredünk valaki mellett, aki már semleges számunkra és nem értjük, hogy mi történt. Nem voltak velünk gonoszak, nem csaltak meg minket, sőt, igazán jól bántak velünk. Mégis ránézünk a mellettünk fekvő emberre, és nem tudjuk felidézni, hogy miért is vagyunk együtt. Aranyos a mosolya, de nem dobban meg tőle a szívünk. Szívesen végighallgatjuk, amiket mesél, de nem lelkesedünk minden mondatáért. Nem rossz vele együtt lenni. De már nem is okoz akkora örömöt.
És akkor rájövünk, hogy hiába kedvelünk valakit, az nem elég. Hiába aranyos, kedves, figyelmes valaki, attól nem lesz automatikusan az az ember, aki a társunk is tud lenni. Jó ember, de nem a mi emberünk, nem a mi társunk. Nem az a valaki, aki mellett leélnénk az életünket.
Nem kell, hogy valaki vérig sértsen és megbántson ahhoz, hogy egy kapcsolat véget érjen. Néha csak nem a megfelelő emberrel vagyunk együtt a megfelelő időben. Azonban azért, mert valami végül is okés, nem szabad megtartanunk. Mindenkinek jár a lehetőség az igazi szerelem megtalálására és néha csak el kell fogadni, hogy nem ő volt az és elengedni a másikat.
Írta: Glia Dóra
