Kiss Attila tanár úr tanítványai nem mindennapi fiatalok. A bőrtárgykészítő szakoktató végzettségű pedagógus a budapesti Vakok Speciális Szakiskolájában délutános nevelő. A tanár úr mesélt nekünk különleges hivatásáról, egyúttal üzent is nektek: “Ne legyetek zavarban, ha vak emberrel talákoztok, viselkedjetek velük természetesen! Ők is ezt szeretnék!”
Mi egy délutános nevelő feladata az iskolájukban?
Itt a szakiskolában 17-23 éves diákokkal foglalkozunk. Fontos, hogy önálló életvitelre neveljünk, ezért amikor fél egykor átvesszük őket, és elmegyünk ebédelni, ügyelünk rá, hogy egyedül intézzék az ügyeiket. Levest önállóan szednek maguknak, a húst is késsel, villával fogyasztják. Csak azoknak kell segítenünk, akik halmozottan sérültek, mozgásukban korlátozottak. Ebéd után van egy kis szabadidő is. Ilyenkor azt szoktam mondani nekik, és veszik a lapot mivel jó a humoruk, hogy mehet mindenki, amerre lát. Kimegyünk sétálni a ligetbe, de legalábbis az udvarra. Beszélgetünk, zenét hallgatunk. Van, aki elhagyhatja önállóan is az iskola területét. Öt órakor bejövünk és átvesszük a délelőtti anyagot.
Hogyan került erre a pályára?
Ez egy véletlennek volt köszönhető. Volt egy vak tanárom, Forrai Sándor bácsi. Rovásírást, írástörténetet tanultam tőle, és ő inspirált arra, hogy tanítsak vakokat. Összeállítottam egy egyéves szakköri anyagot, ami a rovásírással és az írástörténettel foglalkozott. A tervezet szerint a diákok tapintható formában ismerkedtek volna meg az óperzsa és a sumér ékírással, rovásírással, a héber, cirill ábécével. Az akkori igazgatónőnek tetszett az ötlet, így elkezdtem az iskolában dolgozni. A vakok nagyon nyitottak, van humoruk, jó velük együtt dolgozni. Ráadásul imádnak televíziót “nézni”, hallgatni. Leginkább az ismeretterjesztő műsorokat kedvelik – persze a sorozatok mellett – , így vevők voltak az írástörténeti témákra is. Előbb-utóbb bekerültem a készségfejlesztő tagozatra itt az iskolán belül, később pedig végzettségem miatt a szakiskolai képzésbe kapcsolódtam be. Néprajzot, vállalkozási ismeretet tanítok a gyerekeknek, korrepetálom őket.
Van esetleg olyan tevékenység amiben a vakok ügyesebek, mint egy átlagos ép ember?
Igen, nagyon jók adatrögzítőként, szövőként. Gyönyörűségeket szőnek. Mivel nem látnak, például nem fordulnak oda, ha valaki bejön az ajtón. Hallják, hogy mi történik, rákérdez, hogy ki jött be, de közben ugyanúgy jár a keze. Már a gyengénlátók is pörögnek, forognak.
Szeretnek a diákok Önökhöz járni?
Van, akit úgy kell “haza zavarni”, hogy itt a szünet, ideje hazamenni. Sajnos ezeknek a diákoknak a szülői háttere sokszor elég problémás, így inkább velünk lennének, mint otthon. Ők azok a különleges tanulók, akik írtóznak a szünettől, és imádják az iskolát. Vannak állami gondozottjaink, és vannak, akik lakásotthonban élnek, szóval sok a nehéz sorsú diák. Négy saját kollégiumunk is van, legtöbb diákunk kollégista. Aki képes az önellátásra az külső kollégiumba is bekerülhet.
Milyen végzettséget szerezhetnek azok a diákok, akik Önökhöz járnak?
Alapvetően három szakmát tanulhatnak nálunk: kosárfonást, fazekasságot és szövést. Pályáztatjuk a diákjainkat. Most nyertünk okleveleket, kitüntetéseket a Népművészet Palota Mestere és Kismestere pályázaton. A budakalászi Faluházban is szervezünk kiállításokat, itt a gyerekek még értékesítheti is a termékeiket. Részt veszünk a Junior Achievement diákvállalkozásokat segítő programban is, ahol a fiatalok megtapasztalhatják, hogy kell szakszerűen felépíteni és szabályosan működtetni egy vállalkozást. Ebben mi örömmel, munkaidőnkön felül is segítjük a diákokat. Nálunk működik az úgynevezett Kézzelfogható Alapítvány is, amely segítségével a diákok tárlatvezetői képesítést szerezhetnek. Vándorkiállításunkon az érdeklődök megtapasztalhatják, milyen egy vak ember élete. Bekötik a szemét, és a képzett tárlatvezetők, akik jól ismerik a kiállítási tárgyakat, végigkalauzolják a látogatókat a tapintható kiállításon. Több iparművész adta össze a kiállítási anyagot. Vannak mobil szobrok, textilek és fazekas tárgyak is. Hosszú távú célunk az, hogy a diákok különböző múzeumokban tudjanak elhelyezkedni.
Egy olyan intézményben oktat, ahol csak látássérültek tanulnak. Mi a véleménye az integrációról?
Alapvetően lehet nagyon jól csinálni. Jártam Spanyolországban, ahol nagyon természetesen kezelik ezt a kérdést, magától értetődő, hogy nem különítik el a gyerekeket. Meglátogattam három olyan iskolát, ahol minden intézményben nagyjából hetven hallássérült diák tanult, a fél iskola és a teljes tanári kar ismerte a jelnyelvet. Jelnyelven is tanítottak, és a diákok is segítették egymást. Nálunk sokszor az a helyzet, hogy beültetik a gyerekeket az épek közé, és az integráció itt véget is ér. Jól hangzik a dolog, de nincsen mögötte tartalom. Egy példa: az úgynevezett közlekedő tanárok, tehát akik kijárnak azokhoz a tanulókhoz, akik gimibe járnak, heti két órát tudnak egy diákra szánni. Ez sajnos nem segítség, szinte semmi. Egy siket tanuló például nem tud mit kezdeni azzal, ha a tanár a tábla fele fordulva magyaráz. Nekünk volt olyan tanulónk, aki visszajött hozzánk az integrált oktatásból, mert nem bírta… Pszichológushoz is járnia kellett. Az is probléma ugyanis, hogy az ép diákok sem tudnak mit kezdeni a sérültekkel. Mi várjuk a fiatalokat, hogy ismerkedjenek meg a vakok világával, épek és sérültek közelebb kerüljenek egymáshoz. A legfotosabb dolog: nem szabad zavarba jönni a fogyatékkal élőkkel való kommunikáció során. Egyenesen, világosan kérdezzük meg, miben segíthetünk. Majd ők megválaszolják. Nem kell sajnálni a vakokat, nem “szegények” ők. Mindannyiunknak van valami fogyatékossága, csak nem akarjuk ezt tudomásul venni.
Borítókép: usabilitygeek.com
