Bandula Aranka táskatervezővel beszélgettem, aki nem egyenes úton, de végül kizárólagos szenvedélyének hódol. Megkérdeztem tőle, milyen tippeket adna azoknak, akiket érdekelhet ez a szakma. Mindenki örülhet, mert a titok kulcsa egyszerű, ugyanakkor mégis komoly megfigyelést kíván. Az oktatás sem feltétele a tehetségnek, bárki érvényesülhet, aki kellő kitartással bír. Olvassátok a kulisszatitkokat, amelyeket egyenesen a műhelyből hoztam. 🙂
Szerinted minek köszönhető, hogy táskatervező lettél?
16 évesen kezdtem el varrni, ez úgy indult, hogy világéletemben nagyon szerettem az egyedi, különleges dolgokat. Ez volt a fő szikra, de anyukámnak volt otthon varrógépe, plusz a család egy ideig textil vonalon dolgozott. Én pedig mindent átalakítottam, ez egy annyira erős motor volt bennem, inkább szenvedélynek nevezném. Aztán már mindent szétszedtem, a boltban megvásárolt nem annyira olcsó ruhát is. Akkor vált egyértelművé, hogy ez egy mánia lesz.
A táskák később jöttek, 25 éves koromban, amikor két fiúval megalapítottuk a Pistol Pete brandet, ők már kiléptek, mára egyedül képviselem ezt a márkát. Így volt logónk, nevünk, legyártott címkéink, és ez volt az a fordulópont, hogy komolyabbnak éreztem az egészet. Innentől fogva az egész összeállt, és maguktól jöttek a lehetőségek is. Az előrelépésekben nagy szerepe volt az ismeretségeknek is. Az elején persze csak magamnak és a barátaimnak ajándékba varrtam dolgokat.
Milyen iskolai háttérrel kezdtél el tervezni?
Én kereskedelmi szakközépiskolában érettségiztem, ott letettem egy technikumot, ami marketing vonalon volt. Majd a Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskola két éves marketing/reklám akkreditációs képzésére jártam. Nagyon élveztem, de aztán elfogyott az erőm és elkezdtem dolgozni különböző cégeknél, nem tanultam tovább.
Hogy alakult ki, hogy mára már csak táskatervezésből élsz?
Munka mellett megmaradt a varrás szenvedélye és folyamatosan csináltam. Hétvégente is ezzel kapcsoltam ki. Amikor megvolt a márkám még akkor is hobbyként tekintettem rá. Aztán lefokoztak egy munkahelyen, így több időm volt varrni, és akkor jött egy újságíró lány a Nők Lapja Café-tól, hogy tervezőket keres. Én akkor még nem gondoltam magam tervezőnek, kicsit nehezemre esett ebbe belemenni, nem volt meg az iskolai hátterem sem ehhez a szakmához, talán ezért is bizonytalan voltam kicsit, hiszen én nem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről jöttem ki. Egyszerűen csak őrülten szerettem ezt csinálni. Önbizalmam és hitem is van, de akkor még ez a kettő nem fedte be egymást. Az interjú végül kapóra jött, akkoriban kevesebb munkám is volt, kicsit meg is ijedtem, hogy hogy fogom magam fenntartani, aztán megjelent a cikk, és onnantól olyan lavina indult be, hogy már semmi sem volt kérdés. Az elején nem nagyon volt keresletem, de az ismertséggel már jöttek a megkeresések. Azóta pedig ez megy.
Elégedett vagy az eddig elértekkel?
Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, az utóbbi 3 évben már a varrásból élek, a Szimpla kertben is voltam varrónő, most januártól pedig már csak a Pistol Pete-nek élek. Jó pár éve olyan az életem, mintha nem is dolgoznék, annyira szeretem, nem tudom munkának felfogni. Mindig is imádtam csinálni, és kísérletezni. Sokan azt látják, hogy mennyire jó nekem, hogy én ebből élek, de megdolgoztam ezért, mert közel 20 éve varrok, az rengeteg idő. Van is egy mondás, hogy tízezer órát kell valamivel foglalkozni, hogy a mestere legyél, ez mindenre ráhúzható.
A táskáid közül melyikeket ajánlanád a középsulisoknak?
Mivel közösen is lehet tervezni, bárki megkereshet, pláne ha egyedibb dolgot szeretnének, de nem találnak. Sokféle az alapanyag, és egyénre szabva bármit elkészíthetek, akár egy ezüst táskát piros paripával.
Mit javasolnál azoknak a fiataloknak, akiket érdekelhet ez a szakma?
Mivel én nem iskolában tanultam ezt a szakmát, szerintem arra kell nagyon figyelniük, hogy olyan dolgokat csináljanak, amit nagyon szeretnek. Nagyon figyeljék magukat, hogy mi az, amihez mindig szívesen leülnek, ami megszólítja őket.
A fiatalok mára már sokkal erősebbek ambícióban, viszont a mostani nehézség az egyediség, hogy miben tűnj ki, mert már rengetegen csinálnak művészeti dolgokat.
Azt ajánlanám még, hogy bármivel is foglalkoznak, a lényeg, hogy szeressék, szeressenek énekelni, kertészkedni, bármi. Ha ehhez még ambíció is párosul, akkor nem lehet baj. Azt is figyeljék, hogy mik az álmaik, és próbálják meg követni. Ha van egy késztetésük, menjenek arra.
Fotók: http://pistolpetebags.com/ , saját
