Valószínűleg ebben a pillanatban is sok nő kiált fel így. A villamoson, az osztályterem ajtajában, a bárpulthoz támaszkodva… És a legtöbb nő valószínűleg csak magában kiált fel, nem hangosan.
Anélkül, hogy habzószájú feministának gondolnám magam, azért szokott foglalkoztatni a kérdés, hogy jó-ez ez így. Na persze nem az, hogy egy fiúnak, akivel együtt vagyok, vagy jól sejthetően leszek, megengedem-e, hogy hozzám érjen. Hogy ki hol húzza meg a határt, és hányadik randitól tartja ezt illendőnek, a saját döntése. De itt minden esetben valami kommunikációs gesztusról van szó. A férfi valamit elérni, kifejezni (is) akar. A nő pedig (mivel valamilyen viszonyuk van), megmondja, hogy számára ez elfogadható kommunikációs csatorna-e.
Azonban amikor idegenek érnek hozzád anélkül, hogy egy szót is szólnának, az merőben más szituáció. A barátnőimmel sokat tanakodtunk rajta, hogy mennyire természetesen fogadjuk el mi magunk is azt, hogy körülbelül tizenhárom éves korunk óta nem nagyon tudunk úgy végigtömegközlekedni egy hetet, hogy legalább egyszer ne nyúljon vagy dörgölőzzen valaki hozzánk. De néha egy napot és. És igen, meg lehet (az esetek többségében legalábbis) különböztetni, hogy mi szándékos és mi nem. És nem, nem mi öltözünk fel úgy; ugyanaz történik téli kabátban és farmerban, mint egy szexi nyári ruhában. Mindegy. És nem, ez nem az ismerkedés: ilyen eset után egyszer sem kérték el a számom vagy kérdezték meg a nevem. A cél tényleg pusztán a fenék megfogása egy másodpercre, azt hiszem. Vagy vajon azt várják, a lány forduljon meg és szólítsa meg az őt zaklató férfit? Kétlem. A szituáció valóban az ápoló és eltakaró tömeggel visszaélő, a háttal lévő, egyedül utazó nő tárgyként kezelt testének pillanatnyi kihasználásából áll csupán. De nem, mi sem szólunk, se szépen se csúnyán.
Valószínűleg mikor először értek ilyen inzultusok, annyira meglepődtünk, hogy meg se tudtunk volna szólalni. Ráadásul a kiskamaszkorban alakuló női identitásunkat és önbizalmunkat azért nyilván először büszkeséggel is eltöltötte az eset. És mire realizálódott, hogy egyébként ez nem szép dolog az adott bácsitól, már le is kellett szállnunk a következő megállónál. A bácsi pedig valószínűleg minden alkalommal nyugtázta magában, hogy ez egy veszélytelen játék, és folytathatta tovább, ha épp úgy esett a kedve. És talán nem is kérdőjeleződött meg a fejében, hogy az ismeretlen nőt, vagy akár ismeretlen kislányt többnek kezelje, mint egy kívánatos kecskét az Állatkertben, amit megsimogatsz, hiszen azért van ott kiállítva, hogy neked örömet szerezzen.
Persze mi történik, ha hátrafordulsz, és azt mondod, uram, kérem, ne érjen hozzám? A közönségnek hála feltehetően majd a tagadás következik, és a bocsánatkérés a véletlen kézlendülésről. Izgalmas magyarázat arról, hogyan lesz valakinek a homorú tenyér a természetes kéztartása. De lehet, hogy jobb lenne így, hiszen talán emberünk is elgondolkodna, vagy legközelebb nem akarna ilyen kínos szituációba keveredni a reggeli munka előtt.
És talán elgondolkodna a villamoson a többi ember is, hogy mennyi minden előtt hunyjuk le a szemünket nap mint nap. És hogy mennyire nem tiszteljük a másikat. Hogy nem jut eszünkbe, hogy ő is ember. Hogy mennyire nem gondolkodik empatikusan és más szemével a magyar ember. Nyilván nem csak ő, de azért elmond valamit, hogy az imént említett barátnők közül az egyik azóta Amszterdamban tanul, ahol az elmúlt nyolc hónapban nem volt része ilyen élményben.
Lehet tehát máshogy, csak nehéz változni. És nem ciki szóvá tenni, lányok! De ciki a taperoló idegennek lenni, fiúk! És persze fel lehet cserélni itt a nemeket, csak beszélgetéseim alapján úgy találom, azért a lányok zaklatása gyakoribb. De egyik sem normális – és hogy ahogy most megy jó, nem szabad elhinni soha.
Írta: Horváth Anna
