Ezt nézed:  / Hírek / Suli / Küzdelem a diplomáért – Az első magyar orvosnő története

Küzdelem a diplomáért – Az első magyar orvosnő története

Bár manapság a határ mindkét nem számára a csillagos ég, nem is olyan régen a nők ha akartak, sem juthattak egyről a kettőre. Mígnem egy erős akaratú, életét egyetlen célnak alárendelő sorstársuk feltűnt a színen, és követelte azt, ami a férfiakat is megillette.

Lássuk hát a történetét!

A napvilágot 1847-ben meglátó, grófi családba született Hugonnai Vilma számára minden adott volt ahhoz, hogy az arisztokraták javához hasonlóan kényelmes és könnyű élete legyen. A világ titkai iránt élénken érdeklődő nőt azonban a legkevésbé sem elégítette ki, hogy szalonokban üldögélve a divatról cseverésszen. Elhatározta, hogy kerül amibe kerül, de kezdeni fog magával valamit. Ám ezt több tényező is megnehezítette. Egyrészt, az akkori szokásoknak megfelelően tizennyolc évesen férjhez adták, és hites ura, Szilassy György földbirtokos sokáig hallani sem akart efféle „bolondságokról”. Korának tipikus képviselőjeként nem érdekelték a szellem dolgai, és többre becsült egy jó kártyapartit az elvontnak, vagy szócséplésnek tartott tudományos eszmecserénél. Másrészt, ennél is nagyobb gondot jelentett, a nők számára ekkoriban szó szerint lehetetlen volt bejutni a felsőoktatásba, ergo, ha akartak, sem tudtak diplomát szerezni.

Hugonnai terveiben őt fikarcnyit sem támogató férfival való kapcsolata ezért jóformán a kezdet kezdetétől fogva örömtelen volt, de 1869-ben felcsillant számára egy reménysugár. Megtudta, hogy a zürichi egyetemre férjük engedélyével nők is beiratkozhatnak, és innentől kezdve teljes erejéből azon volt, hogy kicsikarja Szilassy hozzájárulását. Ő idővel engedett makacs nejének – ám kerek-perec közölte, hogy bár áldását adja arra, hogy tanulhasson, egyetlen forinttal sem fogja támogatni. Tartsa el magát, ahogy tudja. Az orvosi karrierre vágyó asszony így csak 1872-ben kezdhetett el előadásokra járni, és 1879. február 3-án vehette át oklevelét.

De sajnos a „boldog békeidők” bürokratái nem örültek annak, hogy praktizálni akar. Előbb a számára vajmi kevés akadályt jelentő érettségit tetették le vele. Ezután maga a vallás- és közoktatási miniszter Trefort Ágoston szögezte le, hogy hiába szerezte meg egy nívós egyetem diplomáját, azt a fennálló jogszabályok értelmében nem honosíthatja. Ahogy azt sejteni lehet, ez a maradi hozzáállás mérhetetlenül felháborította Hugonnait, és megfogadta, hogy nem hagyja, hogy ellenlábasaié legyen az utolsó szó. Miután elvált Szilassytól, jobb híján elvégezte a szülésznői tanfolyamot és hivatalosan bábaasszonyként, gyakorlatilag pedig természetesen orvosként dolgozott. Nehéz évek következtek, és csupán azután enyhült kissé zilált anyagi helyzete, hogy megismerte második férjét, a kiváló vegyészt, Wartha Vincét. Ő, annak dacára, hogy lányuk, Vilma születését követően arra kérte gyermeke anyját, hogy hagyjon mesterségével, jóval nyitottabban állt kedvese vágyaihoz, és maximálisan támogatta harcában. Hugonnai szabadidejében fáradhatatlanul és megállíthatatlanul érvelhetett amellett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem kényszerítheti alávetett szerepbe lakosságának felét.

Az ő és a hozzá hasonlók szavai megtették a hatásukat. A közvélemény lassan, ám biztosan a női egyenjogúság támogatóinak pártjára állt, és 1895. december 19-én a gyógyszerészi, orvosi és humán beállítottságú bölcsész-pályák megnyíltak a szebbik nem tagjai előtt is. Ez a részleges, viszont pár éve még elképzelhetetlen siker felvillanyozta az asszonyt, és mivel 1897. május 14-én Magyarországon is orvossá avatták, végül learathatta közel két évtizedes küzdelmének mézédes gyümölcsét. Jellemét jól mutatja, hogy bár maradibb kollégái sosem tartották magukkal egyenrangúnak, és bőven lett volna oka a sértettségre, egy percre sem tért le a jónak látott útról. A pénzt másodlagosnak tartva eleinte szegényeket gyógyított, majd az első világháború kitörésekor sérült honfitársain segített. Sajnos, értékes ténykedése sem változtatott a megítélésén. 1922. március 25-én bekövetkezett halálakor szinte kizárólag a nőegyletek tagjai emlékeztek meg róla. De tiszteletre méltó példája ma fényesebben csillog, mint valaha, és nevét sosem lepi majd be a feledés pora.

G.K.