Ezt nézed:  / Pszicho, szex / Sosem gondoltam volna, hogy a barátom képes lenne megütni – interjú

Sosem gondoltam volna, hogy a barátom képes lenne megütni – interjú

Párkapcsolati erőszakról már mindenki hallott, de a legtöbben úgy vagyunk velük, mint balesetekkel, a bukással vagy a csőddel – mással megtörténhet, de velünk biztosan nem. De mi van akkor, ha arra eszmélünk, hogy mi vagyunk az áldozatok, és a helyzet már visszafordíthatatlan? Interjúalanyunk elmeséli, hogyan lett az boldognak hitt kapcsolatából kórházi kezelés.

Mesélnél nekünk az akkori barátodról? Milyen volt? Milyen volt a kapcsolatotok?

Egy randizós portálról ismertem meg, és azt gondoltam, iszonyatos szerencsém van vele. Kedves volt, intelligens. Egy szállítócégnél dolgozott futárként, a bevételből pedig segítette a családját. Két évig voltunk együtt, és a második évben már szinte náluk laktunk. Így nagyon sok időt töltöttem az anyukájával is, aki szintén nagyon aranyos volt. Az apja kissé nehezebb eset volt, mert egyfolytában ivott. Az is előfordult, hogy részegen üvöltözött mindenkivel, akit ért, de tettlegességig sosem fajult a dolog. A barátommal az apróbb nézeteltéréseken kívül, minden jól ment közöttünk.

Alapvetően agresszív emberről beszélünk?

Nem, és ez a legmeglepőbb az egészben! Mindenki azt mondta nekem – mintha csak én lennék a hibás -, hogy miért nem láttam előre, hogy egy állat! Hogy láthattam volna? Két évig teljesen normális volt. Szerintem az, hogy valaki, mondjuk, anyázik vezetés közben, egyáltalán nem egyenes út oda, hogy megverje a barátnőjét.

Akkor hogyan alakultak mégis így a dolgok?

Amikor ez történt, a legnagyobb problémánk az volt, hogy nekem nem volt munkám. Akárhogy kerestem, egyszerűen semmi nem jött össze, így jobbára otthon, náluk segítettem a takarításban, főzésben, mosásban. Amikor az egész történt, akkor is éppen otthon főztünk az anyjával. Ő egyszercsak hazaállított a délután kellős közepén, részegen és üvöltözve. Mintha csak az apját láttam volna. Előtte sosem viselkedett így. Gondoltuk, hátha lenyugszik, ha látja, hogy főztünk neki, így mondtuk, hogy üljön le és egyen.

És aztán mi történt?

Egy ideges embernél nem jó taktika megmondani, hogy nyugodjon meg. Ugyanúgy őrjöngött tovább, fenyegetőzött, semmi nem volt jó neki, felhozta az összes problémánkat. Amikor szedni akartam neki a levesből kikapta a kezemből a kanalat és fejbe akart vágni vele, ez elől még el tudtam ugrani, plusz az anyukája is segített, aki kettőnk közé állt. De addigra a barátom már nagyon felhergelte magát, és semmi nem érdekelte. Félrelökte az anyját az útból és utánameredt.

Mielőtt észbekaptam volna, már a padlón feküdtem, és a hasamat fájlaltam. Az addig szerelmemnek hitt ember úgy gyomorszájon rúgott, hogy egy pillanatra, szerintem, az eszméletemet is elvesztettem. Arra emlékszem, hogy az anyja kiabált, kérte, hogy hagyja abba, de nem segített. Azt hiszem, két-három rúgást kaptam.

Nagy nehezen, az anyjának sikerült elhúzni a fiát mellőlem. Miközben őt fogta, átkiabált nekem, hogy fussak ki a lakásból, és hívjak segítséget. Hát, elég távol álltam attól, hogy fussak, és potyogtak a könnyek a szememből a félelemtől és a fájdalomtól egyaránt, viszont az egekbe szökött adrenalinszintem segített abban, hogy kijussak a lakásból.

Az első utcai telefonnál felhívtam anyukámat, hogy jöjjön értem azonnal.

Bevitt a kórházba?

Igen, oda vezetett az első utunk, hiszen, amint kicsit sikerült megnyugodnom anya mellett, a fájdalmaim iszonyatosan felerősödtek. Fájt minden belső szervem, a bordám, és rájöttem, hogy esés közben a fejemet is bevertem.

Mit mondtak az orvosok?

Nem kellett sok vizsgálat, hogy kiderüljön: belső vérzésem van. Toltak is be a műtőbe. Napokig kellett utána bent feküdnöm, hogy folyamatos ellenőrzés alatt tarthassanak.

Biztosan megkérdezték, hogyan történt. Mit feleltél? Rendőrt is hívtatok?

Sosem gondoltam volna, hogy a barátom képes lenne megütni. Nem akartam nagy port kavarni az ügy körül, így nem tettünk feljelentést. Le akartam csak zárni az egészet, a lehető leghamarabb. Azt kértem a srác szüleitől, hogy vigyék el a fiukat valamilyen rehabilitációra, vagy kezelésre, bármire, és akkor nem teszek feljelentést. Erre tudod, mire íratták be?!

Mire?

Ketrecharcra! Ennél még az is jobb lett volna, ha jógázni viszik. Nem egészen erre gondoltam, de már úgy voltam vele, hogy nem érdekel, mit csinálnak, vagy mit nem, ez mostantól csakis az ő bajuk. Az élet úgyis mindig visszaadja, amit megérdemlünk.

Van valami, amit most másképp csinálnál?

Valószínűleg, ha többet kérdezem arról, hogy mit gondol az apja alkoholizmusáról, akkor többet tudtam volna a lelkivilágáról, és ezek is kiütköztek volna. Bár, nem vagyok pszichológus, nem tudom én egyedül megváltani az ő életét, és a családjáét is. Azóta sokkal inkább tudatosodott bennem, hogy mennyire fontos, mit hozunk otthonról. Talán ez már túlzásnak tűnhet, de az eset óta nemcsak az számít, hogy a srác milyen, hanem az is, hogy a szülei milyen példát állítottak elé.

Ha te is hasonló helyzetbe kerülnél, semmiképp ne titkold el! A legkisebb pofon is nagyra nőhet, ha senki nem lép közbe. Ne szégyellj segítséget kérni, baráttól, szüleidtől, szükség esetén a rendőrségtől is!

Párkapcsolati erőszak
Te kerültél már hasonló szituációba?

Fotó: fanneylaw.com