Miután magatokba tömtetek egy kiló fagyit és álomba sírtátok magatokat egy romantikus vígjáték közben, biztosan eljutottatok oda, hogy szeretnétek teljesen túllépni a szakításon. Erre rengeteg módszer van, de melyik a leghatásosabb?
Nem könnyű. Sőt, kifejezetten nehéz. Én is utálok szakítani, olyan, mintha a legnagyobb darabka kiszakadna az életemből. El lehet nyújtani a továbblépést, lehet nézegetni a közös fotókat és visszaolvasgatni a beszélgetéseket, de minek? Te is csak arra vágysz, hogy minél előbb kiszeress belőle, nem?
Akkor tehát itt a megoldás: Szakítsd meg vele a kapcsolatot! Vágd el az összetartó kötelet!
Hányszor volt olyan velem, hogy megtartottam a közös fotókat a mobilomban, visszapörgettem a Messengert, elalvás előtt arra gondoltam, hogy még mindig együtt vagyunk… Ez még a jobbik eset, volt, hogy még beszéltem vele pár szót szakítás után is, próbáltam a közelében lenni, akkor is, amikor tudtam, hogy esélytelen az újrakezdés. Ezzel viszont csak a saját dolgomat nehezítettem meg, utólag nem is csodálkozom, hogy minimum fél évig tartott a gyászidőszak. Kellett pár szerelmi csalódás ahhoz, hogy tudjam orvosolni a problémát. Míg régen nem akartam drasztikusan, hirtelen megszakítani minden kapcsolatot, most szólok a szakítás napján, hogy holnaptól ne tudjunk egymásról semmit. Ég és föld a különbség. Persze ehhez is kell egy kis idő, amíg megszokom, kell a lelkierő, hogy kitöröljem a beszélgetéseket és a képeket, de amikor meglépem, érzem a megtisztulást.
Ha nem szakítom meg a kapcsolatot, az olyan, mintha még mindig együtt lennénk, de mégsem. Már nem csókolhatom meg, nem ölelhetem magamhoz, ami nagyon fáj, főleg akkor, ha még mindig beszélünk és/vagy találkozunk. Ha mindketten betartjuk, hogy nem keressük a másikat, egy hónap után már nem érzek hiányt. Ez néha meginog, amikor beszélek valamelyik családtagjával, vagy barátjával és megtudok róla valamit, legyen az valami apróság, vagy nagy dolog, de szerencsére másnap tudom ott folytatni az életemet, ahol abbahagytam: továbblépve.
Írta: Czár Fruzsina
