Ezt nézed:  / Hírek / Suli / Liszt Ferenc, a sztár

Liszt Ferenc, a sztár

Múlt századi zenei sztárok sorozatunkban minden alkalommal más híres zeneszerző életét és munkásságát fogjuk bemutatni. Ők azok, akiknek nem kellett a züllött fiatalkor és korai halál (27-esek klubja), hogy híresek és elismertek legyenek. Nézzük hát meg, mitől is lettek ők ekkora sztárok!

Az 1811. október 22-én született Liszt Ferencnek nagy szerencséje volt, hogy apja korán észrevette, a fia kivételes tehetség. Ennek köszönhetően már kilenc éves korában az ország nagyvárosaiban zongorázott nagyközönség előtt. Nemsokára műpártolók elvállalták külföldi taníttatását.
Tizenegy évesen Bécsben mutatkozott be, ahol Beethoven is felfigyelt rá. Itt jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára, amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. Kérte felvételét a párizsi konzervatóriumba, de külföldi lévén, ezt megtagadták tőle.

Magánúton kezdett el zeneelméletet és ellenpontot tanulni, közben hangverseny körútra indult. meg is lett az eredménye, ugyanis londoni bemutatkozását számos meghívás követte Franciaországba, Svájcba és Anglia egyéb területeire.

Nem csak zenei  karrierjének beindításában, és tehetségének fejlesztésében taposta ki a saját útját, de apja halálát követően, az akkor 16 éves Liszt kénytelen volt anyjáról és magáról is egyedül gondoskodni.
Egy időre Párizsban telepedett le, ahol Chopintől a zongorajáték árnyalatait tanulta el, Berlioztól a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait. Paganini hegedűtechnikájának bravúros eszközeit a maga zongorajátékában hasznosította.
1835-39 között szerelmével, Marie D’Agoult grófnéval Svájcot és Olaszországot járta be: ezen benyomásoknak emlékét őrzi Vándorévek című zongoraciklusa.
Ismét európai és oroszországi hangversenykörútra indult, ahol tovább bővítette ismereteit, illetve pártfogóinak és barátainak körét.

 Az 1838-as pesti árvízkatasztrófa károsultjainak megsegítésére felajánlotta Bécsben rendezett hangversenyeinek jövedelmét.
A negyvenes évek elején Weimarban az udvari színház karmestere lett. Mint vezető posztot betöltő muzsikusnak, nemegyszer nyílt alkalma az ígéretes tehetségek felkarolására, ösztönző pártfogására (Wagner, Benvenuto). Európa minden részéből zarándokoltak hozzá a zongoraművész-jelöltek. Mindenki tőle akart tanulni!

1875 márciusában Budapesten kinevezték a Zeneakadémia elnökévé. Támogatta és segítette a magyar zenekultúra új központjának fejlődését, és szívesen vállalta, hogy néha itt tanítson.
Ő maga tulajdonképpen már a weimari letelepedés óta visszavonult a koncertezéstől, bár előfordult, hogy néha még közönség elé lépett. Életét a későbbiekben teljes mértékben a zeneszerzésnek áldozta.
Zeneműveit mindig az élettapasztalatai, az újonnan megismert irányzatok és megélt élmények alakították olyan tökéletessé, amilyenek.

Céltudatossága, kitartása és az új megismerni vágyása tette lehetővé, hogy tehetsége virágzásnak induljon és a hervadás helyett újabb és újabb kiváló terméseket hozzon, melyeket a mai napig szívesen fogyasztunk és méltán dicsekszünk vele.