“Esküszöm, hogy míg csak élek, Más szerelmet nem cserélek…”
Csokonai Vitéz Mihály 1797-ben Komáromban, egy költőnő estjén ismerkedett meg Vajda Juliannával, vagy ahogyan mindenki ismeri, Lillával. A huszonegy éves fiatalember érdeklődését rögtön felkeltette a fiatal, épphogy nagykorú lány szépsége: “Megláttam, és azonnal Látnom, szeretnem – egy volt” – tudhatjuk meg A fogadástételből. Fordítva viszont egészen más volt a helyzet. Azon túl, hogy Julianna tehetős család szülötte volt (egy gabonakereskedő lánya), a költő külseje sem ragadta meg. “(…) szemre nem szép, vőlegénynek nem kapós” – írta naplójába. A benne kialakuló negatív képre csak rásegített Csokonai szegényes öltözete. Ha Lillán múlott volna, nem születnek meg a magyar irodalom legszebb szerelmes versei. Valami aztán mégis megfogta őt Csokonaiban.
Múzsa születik
Csokonai minden tőle telhetőt megtett, hogy meghódítsa a szívének oly kedves hölgyet: egy barátja díszes ruhájába bújt a következő esten, de persze rájöttek a turpisságra, és nevetés tárgya lett. Viszont volt a tarsolyában valami, amivel egy ismerős fiatalember sem dicsekedhetett: ezt a kincset tehetségnek hívják. Hamarosan megszülettek az első Lilla-versek. Juliannát beavatta titkába, a lány jól tudta, kiről is szólnak a költemények. Ez meglágyította a szívét, s immár örömmel viszonozta Csokonai gyengéd érzelmeit.
“(…) amit mond, meg ír, az megkacagtatja, elbódítja az embereket” – méltatta tehetségét.
“Add nekem te két orcádnak
Kellemes virágait,
Én ajánlom bíbor szádnak
Szám hevűlő csókjait.” – írta neki a költő Köszöntő című versében. Kilenc hónapot töltöttek együtt önfeledt boldogságban, s azt tervezték, egybekelnek.
Elszakított szerelmesek
Sokan úgy tudják, Lilla apja, Vajda Péter állt a szerelmesek közé. Ez igaz is, viszont először rábólintott a frigyre, azzal a kikötéssel, hogy a költő szerezzen jól fizető állást. Csokonai hosszas álláskeresést követően Somogycsurgóra megy helyettes tanárnak.
“Mégyek már. Engedd meg, kedves kincsem,
Hogy megváló csókom szádra hintsem.
Jaj be fájlalom,
Kedves angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni,
El kell menni.” (Búcsúvétel)
Lillát alig látja ezidő alatt; a lány elbizonytalanodik kapcsolatukat illetően. Mire Csokonai visszatér Komáromba, szerelme már egy idegen férfi felesége. S nem Lilla már, hanem Lévai Istvánné.
“Óh, de a kegyetlen Fátum
Már kincsemtől elszakaszt.
És ha még egyszer meglátom,
Más karjában látom azt. ”
Csalódását Már se hintó… című művében is megírta. Mikor meghallotta a közelgő menyegző hírét, levelet küldött Lillának – az utolsót-, de a lány apja elrejtette azt Lilla elől. 1800-ban aztán újra felkereste szerelmét s költő: nyomtatásban megjelent verseit küldte el neki, 1802-ben pedig meglátogatta. Nem üres kézzel érkezett: az édesapja által ráhagyott pecsétgyűrűjét ajándékozta oda Lillának.
“Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.” (Az utolsó szerencsétlenség)
De Lilla nem feledte el. Bár ura halála után másodszor is férjhez ment, a költő emléke végigkísérte életében. Hetvenkilenc éves korában, halálos ágyán feküdve, az volt az utolsó kívánsága, húzzák az ujjára a Csokonaitól kapott gyűrűt. Így temették el s vésték sírjára a Lilla nevet, hogy halálában az ő hitvese legyen.
“Vitéz
Én örökre lészek híved,
Kedves lélek!
Lilla
Én is, kedves! mással szívet
Nem cserélek.
Vitéz
Én szeretlek, édesem!
Lilla
Én is téged, kedvesem!
Ketten
Míg csak élek.
Míg csak élek.”
Fotók: olvassbele, cultura.hu / Forrás:olvassbele.com; Versek forrása: MEK
