Amikor elballagunk a középiskolából, ahová évekig jártunk, és ahol életre szóló barátságokat kötöttünk, rengeteg tanultunk, tapasztaltunk, olyankor életünk egy része teljesen lezárul. Nem lesz minden napunk ugyanolyan. A padtársunk többet nem ül mellettünk, a rettegett tanárunk többet nem hív ki a táblához felelni, és plátói szerelmünket többet nem fürkészhetjük a folyosón, hogy ő is figyeli-e minket.
Ahhoz, hogy fejlődjünk, át kell esnünk bizonyos változásokon, melyeket fejlődési krízisnek nevezünk. Persze lehet, hogy neked pont nem fog rettenetesen hiányozni az osztályod, mert annyira nem ápoltatok jó kapcsolatot, de tudod kell, valahol mégis megváltozik az életed. A fejlődési krízisek az ember életében be kell, hogy következzenek, mert csak így léphetünk egy következő fejlődési szintre. Nem kell feltétlen elkeseredni egy krízisben, a veszteséget meg kell élni, át kell érezni és meg kell küzdeni vele. Cserébe fejlettebb fejlődési technikákat sajátítunk el: képesek leszünk többféle veszteséget elfogadni és megérteni, magunkévá tehetünk új önkifejezési eszközöket, személyiségünk differenciáltabbá, érettebbé válik és önbizalmunk is nőhet azáltal, hogy képesek voltunk még egy lépcsőfokot lépni az önmegvalósításünk felé vezető rögös úton.
Mik is ezek a fejlődési krízisek?
Ilyen például a születés, mely nagyon meghatározó az életben. 8 hónapos kor körül a gyerek elkezd leválni a szülőről, majd 18-24 hónapos korában eljön a szülőhöz való újraközeledés szakasza, ezeket mindannyian máshogy éljük meg. Ezt követi az óvodába járás időszaka, amikor minden reggel el kell válni a szülőtől, melyet néhány gyermek nagyon nehezek visel. Még rosszabb, ha ebben az időszakban válnak el a szülők. Az óvodát követi az iskola, az első hely, ahol már a teljesítményt is mérik, ahol a gyermeket rangsorolják, jegyekkel értékelik. Az általános iskolát követően, a középiskolában, azaz a serdülőkorban ismét sok krízist kell megoldanunk:le kell válni a családról, meg kell találnunk identitásunk, pályát kell választanunk és meg kell találnunk társadalmi szerepünket. Ez után is jönnek még az életben fejlődési krízisek, de én itt most megállnék és visszatérnék a témához. Amikor elballagunk, akkor valójában már úton vagyunk életünk egy következő szakasza felé.
Minden bizonnyal hiányozni fog az osztályunk, de rá kell tudni, hogy ez az élet rendje. A legnehezebb része talán az, hogy a megszokott helyzetekből kiránt minket ez az utolsó nap, a ballagás napja. Valaki más elfoglalja majd a suliban a “helyünket”, más fog a büfés nénivel elsőként beszélgetni reggelente, sőt más teszi le a biciklijét a tárolóba a miénk helyére. Nekünk tovább kell tolnunk a biciklinket, és máshová kell letennünk. De ki tudja? Az a másik tároló lehet, hogy sokkal jobb helyen lesz, de persze az is lehet, hogy nem. A lényeg az, hogy mindenből tanulunk, mindenhol tapasztalunk, és új embereket ismerhetünk meg, és ezek mind-mind formálják a személyiségünket, és segítenek nekünk, hogy végre megtaláljuk önmagunkat.
Azok az osztálytársak mindig ott lesznek nekünk, akik valójában nem csak osztálytársak voltak, hanem igaz barátok. Felhívhatjuk őket, írhatunk nekik egy üzenetet ha hiányoznak, ha unatkozunk, ha egyedül érezzük magunkat, de akkor is, ha egy jó poén jutott eszünkbe, aminek segítségével nosztalgikus hangulatba kerülhetünk.
Én lassan hét éve ballagtam el, de több régi osztálytársammal nagyon jóban maradtunk, jó barátok vagyunk. Együtt járunk moziba, együtt járunk kirándulni, nyaralni, bulizni, de együtt oldjuk meg sok problémánkat is, és együtt izgulunk az államvizsgák előtt, együtt ünnepeljük meg a diplomaosztóinkat és együtt beszéljük meg, hogy milyen volt az állásinterjú vagy azt, hogy milyen a munkánk.
Én azt mondom meg kell gyászolni a középsulis osztályt, de nem az osztálytársakat, hanem az ott eltöltött éveket. A gyász utolsó, hatodik szakasza az adaptáció, azaz a belenyugvás, mely egyfajta újraszerveződést hoz. Tudjuk, hogy nem lesz soha többet olyan, amilyen volt. Ezt kell fogadnunk, de bennünk és az emlékeinkben örökké élni fog rakoncátlan, állandóan jókedvű osztályközösségünk. A régi osztálytársakkal pedig akkor találkozunk, amikor csak szeretnénk. Csak egy telefonhívásba kerül…
Foto: cm-eskuvore.hu, fisz.hu, vidavibrante.com
