Egy szakítás mindig más, még akkor is, ha vannak olyan dolgok, amit minden egyes alkalommal érzünk. De vajon miért lehet az, hogy néha jobban fáj, néha kevésbé?
Kijelenthetjük, hogy egy szakítás akkor fáj a legkevésbé, amikor mi szakítunk valakivel, és akkor jobban, ha velünk szakítanak. Láthatjuk, hogy ez egy „nagy bölcsesség”, de gondoljunk csak bele abba, hogy általában ki a szakítás elszenvedője?
Természetesen az, akivel szakítanak, és azért mert az a fél érzi úgy, hogy elvesztett, vagy elvettek tőle valamit. Még akkor is, ha ez nincs így, és a szakítással mindenki jól jár, akkor is sértve érzi magát akivel szakítanak. Ha valaki nem akar egy kapcsolatot, és szakítanak vele, még akkor is gyakran visszatáncolunk, vagy vádaskodunk.
A szakítás azonnali következménye az, hogy az ember úgy kezdi érezni, mintha kirángatták volna alóla a talajt, vagy elvesztette volna egyik végtagját. Szinte fizikailag tud fájni, amikor a megszokott rutinból kiesünk, nincs senki ott a reggelinél, a kanapán, az autó anyósülésén stb. Néha brutálisan nehéz feldolgozni az érzést, hogy egyedül maradtunk, és hogy amit szépen megszoktunk, teljesen megváltozik.
A legnagyobb kihívás szétválasztani az adott személyt a saját önérzetünkkel. Arról pedig gyakran elfeledkezünk, hogy a szakítás következményeiről gyakran nem az tehet, aki elmegy. Legalábbis reméljük. Szakítás után hajlamosak vagyunk másokra támaszkodni: fontossá válnak a barátok, akikkel korábban nem foglalkoztunk annyit, a szülők stb. A szakításokban Heinz Kohut pszichológus szerint nagy szerepet játszik a saját önbecsülés, illetve az önszabályozás stresszhelyzetekben. A kapcsolatban ugyanis, amit keresünk, és ami később megszűnik, az a közös élmény. Minél inkább keressük a közös élményeket a romantikus partnerrel, annál jobban fogunk függni tőle. Ez segít fenntartani a pozitív önképüket, hogy tartozunk valakihez, számítunk, szeretve vagyunk, és ilyenkor annál pusztítóbb is elengedni ezt a bizonyos embert.
Minél több élményt élünk át valakivel, minél többet vagyunk együtt, minél inkább életünk részévé válik, annál jobban fog fájni a szakítás. Akivel kevesebb időt töltöttünk, vagy az élmények nem voltak olyan intenzívek, a szakítás kevésbé okoz gondot.
De egyáltalán miért érzünk fájdalmat?
Egy tanulmány megállapította, hogy szakítás után az énkép igen sebezhetővé válik, mivel teljesen megváltozik. Sokan ilyenkor megváltoztatják gondolkodásmódjukat, eltűnik minden pozitív kilátás, amit korábban, vagy általában alapigazságnak vélünk. Kevésbé tudjuk eldönteni, hogy kik is vagyunk és mit is érzünk, mit akarunk, mi a célunk. Egy ilyen megváltozott énkép hatással lehet aztán mindenre: az iskolára, munkahelyre, a kapcsolatra a szülőkkel.
Két kutató Smith és Cohen korábban megállapították, hogy az önállóságra igenis negatív hatással van egy szakítás. Egy komplex kapcsolat, amiben különbséget tudunk tenni egymás közt, látjuk egymás különböző tulajdonságait, vonásait, a helyzetektől függően segít könnyebben látni magunkat és a helyzetünket, hiszen tudjuk magunkat máshoz viszonyítani. Ilyenkor a szakítás is kevésbé lesz fájdalmas, mert tudjuk magunkat pozitívan értékelni, a másiktól függetlenül.
Persze ezek a dolgok ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy végül mi érezzük magunkat rosszul.
„Nekem jobb jegyeim vannak, mint neki, tehát jobban tanulok. Mindig nálunk vagyunk, az én szüleim jobb fejek, mint az övé stb.”
Látjuk magunkat, hogy kik is vagyunk és milyen szinten állunk a kapcsolatban. Ha ez megszűnik és egyedül maradunk, nehéz eldönteni, hogy hogyan is lehetünk önállóak, hogy is állunk a világgal és magunkkal? Ha valaki a kapcsolatban folyton megerősít minket önmagunkban, a szakítás után hirtelen végtelen nagy önbizalomhiány léphet fel. Ilyenkor ez nagyon tud fájni, de láthatjuk, hogy a legtöbb esetben saját magunkat sajnáljuk, bizonytalanná válunk.
Bizonyos szempontból azt is mondhatjuk, hogy ilyenkor az énképünk felett elveszítjük az uralmat. Ez mélyebb szinten azt is jelenti, hogy sokszor hajlamosak vagyunk belesüllyedni abba a képbe, hogy egynek tekintjük magunkat partnerünkkel. Életünk minden egyes lépését olyannak képzeljük el, amiben szerepe van a partnernek is. „Ugyanaz az érdekünk, ugyanaz érdekel, együtt megyünk szórakozni, egy a véleményünk szinte mindenről.”
A kutatók azt is bebizonyították, hogy a párkapcsolatban élők gyakran egyre kevesebbet beszélnek csak magukról. Szinte egyesülnek a partnerükkel, és nem is tudják saját tulajdonságaikat kiemelni. Egyes kutatások még azt is bebizonyították, hogy az ilyen azonosítás még a tulajdonságokat, sőt emlékeket is képesek befolyásolni. Így aztán elég nehéz lehet kilépni a kapcsolatból, és teljesen elveszítjük önmagunkat. Annak ellenére, hogy a partnert mi tettük számunkra nélkülözhetetlenné.
Ennek elkerülése érdekében már a kapcsolat alatt érdemes figyelembe venni, megbeszélni a határokat, hogy ne érjen akkora csapás. Egy egészséges kapcsolatban a pár pontosan tudja, mi a különbség a két ember közt, mik okozzák a konfliktusokat, és nem csak egymás megerősítése a cél.
Az is segíthet, hogyha elképzeljük még a kapcsolatban, hogy mi lenne, ha szakítás lenne a vége. Mit gondolnék magamról? Kit vádolnék? A pszichológusok azt ajánlják, hogy érdemes erről beszélgetni, hiszen a narratív megközelítés arra ösztönös minket, hogy tisztán lássuk az önképünket abban a helyzetben is, amikor „feltételesen” egyedül vagyunk.
Egy szakításnak azonban pozitív eredménye is lehet, mert ekkor van lehetőségünk igazán arra, hogy rendbe rakjuk az önképünket, edzettek leszünk arra, hogy kezeljük azokat az érzelmeket, melyek az önbecsülésünket tönkretehetik.
A helyes gondolkodás, az önismeret segít enyhíteni a szakítás fájdalmát. Ha úgy érezzük, nem tudunk meglenni egy személy nélkül, akkor érdemes kicsit nagyobb távolságot tartani. Ez teret adhat nekünk arra, hogy jobban lássuk saját gyengeségeinket, erősségeinket, hogy lássuk, kik vagyunk, milyen emberek lehetünk a szerelem nélkül.
