Negyvenfokos hőség, avagy mindent elárasztó eső, és a végtelennek tűnő, hosszas beszédek. Életünk meghatározó ünnepsége, amely egyszerre lehetne örömteli és megható, legtöbbször csak borzasztóan unalmas.
A diákok végigjárják a termeket, miközben „lelkesen” éneklik a „Ballag már a vén diák” dalát. Az éneklés helyett azonban a legtöbben csak motyogni szoktak az orruk alatt, vagy a szórakozottabbak torkuk szakadtából énekelnek, hogy elnyomják a többiek énekét.
Eközben csokrok tömkelegét próbálják a kezünkbe tuszkolni öt oldalról, és ha ez sikerült, a séta közben próbáljuk felszedegetni a magunk mögött hagyott rózsaszálakat.
A lányok persze csinos magas sarkú cipőkben tipegnek végig, de hamar rájönnek, hogy az első lépések után máris megfájdul a lábuk, a helyzeten pedig az sem segít, hogy mindenki egymás sarkára lép, mintha az lenne a cél, hogy a másik esküvőjén ott legyenek.
A hatalmas tömegen kész tortúra átvergődni, de azt követően végre helyet lehet foglalni a székeken, amik kicsit laposak, kicsit kényelmetlenek, de legalább meg lehet rajtuk pihenni. A nagy virágcsokroknak és a lufiknak – amikből egy tuti, hogy az arcunkba durran – jó lenne külön helyet találni, de persze nem lehet.
Ezzel még közel sincs vége a dolognak. Most jön az, hogy kb. 40 °C melegben kell végigülni az ünnepséget, miközben ránk izzad az ünneplőruha, vagy váratlanul elered az eső, és mindent pillanatok alatt kell behurcolni a tornaterembe.
Ha végre minden készen áll, jöhet az igazgató vagy igazgatónő „rövid” beszéde, amit rendkívül „izgalmas” előadások követnek. A műsor végén már azt sem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, de a fotósoknak azért még illik pózolni akkor is, ha a lányokról leázott a smink, a fiúknak pedig izzadtságban verejtékezik az arca.
A végeredmény szinte mindegy, hiszen hiába minden pompa, ünnepség és buli, a lényegen semmi nem változtat. Le kell érettségizni. 🙂
Fotók: yoyowall.com, metrouk2.files.wordpress.com, s1121.photobucket.com
