Tinédzsersorsok egy szobába sűrítve
Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, kegyetlen velünk a sors: egy egyes dolgozat, szerelmi csalódás vagy családi vita könnyen elveheti a kamaszok kedvét még az élettől is. Mások ennél apróbb dolgok miatt is elkeserednek. Megint mások hatkor felkelnek, hogy aztán az előttük álló napot műanyagpalackok gyűjtögetésével töltsék, étlen-szomjan. Hazatérve aztán egy módjuk van pihenni: ha szakadt matracukon feküdve elnyomja őket az álom.
James Mollison kenyai születésű fotós 2011-en adta ki megrázó albumát: a Where children sleep azt mutatja be, hol és hogyan alszanak a gyermekek a világ különböző pontjain. Azt a valóságot tárja elénk, amit sokan elhessegetnek maguk elől. Fiatal, ártatlan teremtések nehéz sorsát. Ők azok, akikről nem akarunk tudomást venni, pedig nagyon is köztünk élnek.
A szobáknál már csak a gyerekek tekintete a kifejezőbb.
A 14 éves Rhiannon Skócia egy veszélyes környékén lakik szüleivel és testvérével, ahol az uralkodó az erőszak és a drog. Szomszédjaik szerint a család sem épp barátságos természetéről híres. A lány mohikánfrizurát visel, akárcsak a szülei, ezzel is jelezve lázadó természetét.
Roathy mindössze nyolc éves, de már ilyen fiatalon szembesült az élet nehézségeivel: egy kambodzsai szeméttelepen hajtja álomra a fejét, kilyukadt kocsikerekek közt, miután elvégezte napi munkáját: műanyag üvegek szedését, amit aztán gyáraknak adhat el.
A kenyai Nantio 15 esztendős kor ellenére házasságra készül. Abban reménykedik, feleségül veszi egy helyi harcos. Talán akkor nem kellene többé műanyagsátorban laknia.
A hatéves Bilal családjának rajta kívül valószínűleg tizenöt kecskéje az egyetlen vagyona. A ciszjordániai család egy saját maguk által épített kunyhóban tengeti életét; a kisfiú még nem jár iskolába, hanem az állatokat őrzi.
Erlen tizennégy éves. Kismama. Immár harmadik (!) alkalommal. Előző két kisbabáját nem sokkal a szülés után elveszítette. Harmadik gyermekét ebbe a brazil vityillóba várja. Ő maga általában a padlón fekve alszik, ám anyja állapotára való tekintettel engedményt tett neki: a szerény ágyba fekhet.
A fotón látható négy esztendős fiú és szülei Romániából érkeztek Rómába. Jólétben reménykedtek – ma egy matrac az ágyuk a város külvárosában. Állásuk nincs, ami nem is meglepő: hivatalos iratokat nem tudnak felmutatni, ahogy érettségi bizonyítványt sem. Soha nem jártak ugyanis iskolába.
Csodálkozó, őszinte szemek. “Mi az ott a kezedben?” A libanoni fiú életében először láthatott fényképezőgépet. Hogy is láthatott volna, amikor az ő életében annak nincsen helyen. Árvaság, szegénység, gyerekkatonák – ő ezeket ismeri csak.
Prena tizennégy éves gyerekmunkás. Napi tizenhárom órát dolgozik, mint – mondjuk így – szobalány. Munkáltatói ezt havi 6,50 dollárral hálálják meg – és egy cellaszerű szobával a padláson. A lány heti háromszor jut el az iskolába. álma, hogy orvos legyen.
Egyszobás házukban, testvéreivel egy matracon alszik a nepáli Indira. Nap közben egy bányában dolgozik – már három éves kora óta.
És akinek még ennyi sem jutott. Alex hajléktalan. Ott zuhan álomba, ahol épp menedékre talál. Kilenc éves mindössze.
A fotós reméli, sikerül felnyitnia pár ember szemét. “Bízom benne, hogy a könyvemet lapozgatva az emberek ráeszmélnek az egyenlőtlenségekre, és arra, milyen szerencsések is valójában.”
Fotók forrása: mic.com; borítókép: weheartit
Szöveg: Fekete Fanni
