Manapság egy képet elkattintanunk nem egy nagy kunszt, bármely okostelefon tudja ezt, azon meg mindig ott lógunk. Viszont a fotózás nemcsak egy akármilyen elkattintás, hanem művészet és önkifejezés. Ráadásul egy olyan, ahol nincs szövegelés. Csak vizuálisan vagy képes kommunikálni benne.
Hogy hogyan kell egy fotósnak hatásosan megjeleníteni az üzeneteit, arról Bánkövi Dorottyával beszélgettünk, aki a témaválasztásban igen sokoldalú fotós, hiszen rengeteg tárgykört megörökít fényképezőgépével.
“Szeretem a hétköznapi dolgokat fotózni. Főleg olyan módon, hogy a kevés tárgy, néhány szereplő a lehető legtöbbet mondjon el. Szeretem a nagy terekben az apró dolgokat, mint egy tavon távolról látható stéget vagy vitorlást. Egy embert, aki elsétál a ködben, de csak a kabátja látszik, az is messziről”
– mondja az ifjú fotós, aki jelenleg irodalom- és kultúratudományt hallgat az Eötvös Lóránd Tudományegyetem mesterszakán.
“Az egzotikus tájak is izgatnak. Fényképeztem már Ugandában, Egyiptomban, Lanzarote szigetén, és sok európai városban. Ez azért izgalmas mert nem lehet rá felkészülni, hogy mit fog látni az ember. Van egy előzetes elképzelés, de ezt mindig felülírja a tényleges látvány.
Gyerekeket is szeretek fényképezni, illetve számomra szép és szuggesztív személyeket. Azért mondom, hogy számomra, mert sokszor az a benyomásom, hogy meglátom a szépséget olyan emberekben, akikben más nem feltétlenül. Mindenkiből próbálom az igazi, az őszinte arcát előhozni”
– teszi hozzá.
Dorottya ráadásul portéfotózásokat vállal, ha kapcsolatba szeretnél lépni vele, mert szükséged lenne néhány fényképre, vagy egyszerűen csak szeretnél magadról remek képeket, akkor ide kattintva eléred őt.
Persze nem kell ahhoz messzire menni, hogy az ember érdekes és értékes pillanatokat örökítsen meg – vélekedik a fiatal fényképész.
“A részletekben, az apró mozzanatokban, ugyanúgy fel lehet fedezni a szépséget, mint messzi, egzotikus tájakban. Egy bevilágított erkély néhány székkel, egy békésen olvasó idős házaspár, egy nyom a hóban semmivel sem érdektelenebb, mint egy néger törzs vagy New York felhőkarcolói.
A fotós tekintete világítja be a témát. Ha a téma érdekes, de a fotósnak “nincsen szeme” meglátni a témát, nem ér semmit a kép. Ezenkívül a fény mibenléte foglalkoztat, hiszen voltaképpen a fény hozza létre a képet, a tárgyak csak a róluk visszaverődő fénytől láthatóak”
– mondja.
A tökéletes fénykép pedig nem egyetlen kattintásra van a fotóstól.
“Egy portréfotózás alkalmával sokszor volt, hogy 300 képből válogattam, de általában csak 5-10 lesz nagyon jó, és mondjuk 2-3, amire azt mondom én is, hogy vao, ezt pont így képzeltem. Ha városba utazom, mondjuk egy hétre, ez a nyersanyag lehet akár 1000-2000 fotó is. Sokszor történik az, hogy valamiről mániákusan lövök egy egész sorozatot, csak mert az adott pillanatban nem tudom eldönteni, mi a legjobb szög, ahonnan ábrázolhatnám”
– meséli Dorottya.
A fotós munkájának az utolsó állomása pedig az utómunka. Dorottya szerint, ha ezt túlzásba viszi egy fotóművész, az a művészetébe is kerülhet.
“Az utómunka során sokan esnek abba a hibába, hogy hiperkorrigálják a fotókat. Én nem szeretem ezt. Akkor jó egy utómunka, ha nem látszik, nem szembeötlő. Erre adja magát a hazugsággal vonható párhuzam. Egy hazugság is akkor “jó”, pontosabban akkor működik, ha nem derül ki aztán. A művészet pedig talán az egyetlen helyszíne az életnek, amikor nemcsak hogy szabad hazudni, de sokszor kell is. Viszont ugyanúgy fontos, hogy ne legyen leleplezhető.”
