A híradásokban egyre nagyobb és nagyobb teret kapó koronavírus sokak szívét tölti el rémülettel, azonban némi öröm az ürömben, hogy hiába érkeznek rossz hírek, az emberiségnek komoly esélye van arra, hogy minimalizálja az elkerülhetetlennek tűnő negatív hatásokat. Jól képzett kutatók és tudósok tízezrei dolgoznak azért, hogy megoldást találjanak a problémákra. Ráadásul az ilyenkor szokásos protokollban, a modern technika csodáiban és az orvostudomány eredményeiben is bízhatunk.
A gyakori kézmosással, fertőtlenítéssel és a (tömeg)rendezvények kerülésével sokat tehetünk a terjedés lassításáért. A súlyos betegek esélyeit pedig lélegeztetőgépek és hatékony gyógyszerek, vakcinák növelik. Azonban óhatatlanul is átfuthat az agyunkon, hogy milyen lehetett az élet akkoriban, amikor egy-egy vírus vagy baktérium garázdálkodása még a történelmet is átírhatta, és nem volt menekvés, vagy irgalom.
Lássunk hát pár példát!
TÍFUSZ
Bár az utókor athéni pestisként emlegeti a görög városállamot rettegésben tartó katasztrófát, ez az elnevezés esélyesen téves. Egyre biztosabb, hogy az időszámításunk előtt 430-ban, 429-ben, majd egy rövid szünetet követően 427-ben és 426-ban is lesújtó kórság valójában tífuszjárvány volt. A gazdag és tekintélyes település lakóinak harmadát elragadó dögvészről az azt elkapó, ám túlélő és emlékeit papírra vető történetíró, Thuküdidész festett érzékletes, egyben hátborzongató képet. Elmondása szerint: a testükön semmiféle ruhát meg nem tűrő, iszonytató láztól szenvedő polgárok úgy hullottak, mint a juhok.
Teljes volt az apátia: aki észrevette magán a tüneteket, az lemondott az életről és egyedül abban bízott, hogy minél előbb lecsap rá az elmondhatatlan szenvedésektől megváltó halál. Emellett az sem sokat segített, hogy rengetegen szabályosan eszüket vesztették a félelemtől, és a társadalom szövedéke lassan, de annál biztosabban felbomlott. Számos, némi ápolással megmenthető pária azért lehelte ki a lelkét, mert házát még a legközelebbi bizalmasai is elkerülték, és hagyták, hogy kiszenvedjen.
Igaz, ez a szörnyű állapot teljesen érthető volt, mivel az irgalmas jótét lelkek gyakran osztoztak védenceik sorsában. Az arányokat az is jól mutatja, hogy tisztességes temetésről az esetek többségében szó sem lehetett. Egyáltalán nem ment ritkaságszámba, hogy valaki egyszerűen rádobta egy már lobogó máglyára rokona vagy barátja porhüvelyét, majd elszaladt. A torokszorító jelenetek komorságát egyedül a felépültek fekete komédiába illő viselkedése okozta, mert ők ünnepeltek, és fennen hirdették, hogy soha többé nem lesz semmiféle bajuk.
HIMLŐ
A fekete himlőt szerencsére gyakorlatilag sikerült teljesen visszaszorítani, így 1979 óta nem kell attól tartanunk, hogy a fertőzés helyétől függően 15-80%-osra becsült halálozási arányú ragály lecsap. Régebben viszont a védőoltásokkal térde kényszerített vírus felfoghatatlan károkat okozott.
A téma avatott ismerői szerint valószínű, hogy 165 és 180 között 5-10 millió emberrel végzett a római birodalom területén. 735–737 között pedig Japánban okozott káoszt a lakosság 25-35%-ának elpusztításával.
PESTIS
Természetesen egy efféle felsorolásból a pestis sem maradhat ki, mivel még mostanság is megesik, hogy felüti valahol a fejét. 2014-ben Madagaszkáron negyvenen haltak bele, 2006-ban pedig Kongóban ölt meg el hatvanegy lelket. Az első, Európában, Egyiptomban és Nyugat-Ázsiában 541-542 között dúló súlyos járvány, az úgynevezett Justinianus-pestis kapcsán megoszlanak a vélemények. Ám abban még a legkonzervatívabb becsléssel dolgozók is egyetértenek, hogy legkevesebb huszonötmillióan haltak bele.
Ez viszont semmi sem volt az 1331–1353 között jóformán akadály nélkül tenyésző fekete halálhoz képest. A 70-200 millió áldozatot szedő nyavalya minimum Európa 20%-át pusztította el, de van, aki szerint ez az arány 60%. Egy dolog biztos: joggal tekinthetjük az egyik, ha nem a leggyilkosabb kórokozónak.
COCOLIZTLI
Ugyanakkor nem minden borzalom nyomorított meg egész kontinenseket vagy nagyhatalmakat: akadtak „csak” egy-egy, a világpolitikában nem túl aktív népet érintő veszedelmek is. A főként a mai Mexikó egy részén arató cocoliztli maga volt pokol: három-négy napnyi, fejfájással, illetve lázzal súlyosbított szem, száj és orrvérzést követően a beteg belehalt a kínokba. A gyaníthatóan hastífusz okozta fertőzés 1545 és 1550 között tizenötmillió főt, azaz a lakosság 80%-át irtotta ki. Majd 1576–1580 között újabb két-két és fél millió ártatlant ragadott el – vagyis a korábban megtizedelt népesség felét.
Gera Krisztián
