A magyar irodalomat, s általában az irodalmat szokás szent grálként, múzeumba való kincsként kezelni, amelynek közelében lesütött szemmel és halkan suttogva illik beszélni. Az irodalom azonban nem csupán az az emelkedett világ, amellyé a 19. században megalkotott irodalomtörténet tette. Írott emlékeink sokszor nagyon is evilágiak, és mélyen kötőnek egyes régi korok mindennapjainak valóságához.
Egyszer, régen a 18. századi Erdélyben, Nagyenyeden élt egy tudós pap, aki egész életében olvasott, nyelveket tanult és hatalmas arányú írói munkásságot folytatott. Hermányi Dienes József azonban nem csupán szigorúan szellemi világban élt. Jó ismerője volt a nemesi anekdotázás hagyományának, rengeteg életszagú, szórakoztató történetet gyűjtött össze a Nagyenyedi Démokritus című művében. A kötetben 339 pajzán, sőt ordenáré történetet olvashattok “igen elmés és jádzi emberek”-ről, “asztali tréfálkozók”-ról, a nemesek és papok szavát “majmozni” tudókról. Az anekdoták szereplői között találunk nemesurat és asszonyt, egyházfiakat, professzorokat, udvarbírókat, városi hadnagyokokat, deákokat, iparosokat. Akadnak közöttük részegeskedők, csalfa asszonyok, durcás, akaratos, kikapós feleségek, mérges asszonyok, kancsal urak és bolond méltóságok, ravasz, tréfás népi alakok. A történeteket olvasva a korabeli erdélyi társadalom mindannapjaiba nyerhetünk betekintést, vagy még inkább abba, mit találtak viccesnek eleink. Úgy tűnik, az ízlésük nem sokban különbözött a mienktől.
Fogadjátok szeretettel a Nagyenyedi Démokritus egyik történetének részletét, amelyben Oláh Ferenc, a meglehetősen részeg “asztali bohó”, nem találván a kiutat a nemesi házból, ahol Csengeri urammal vendégeskedtek, barátja nadrágjába végzi el a dolgát. Reggel Csengeri arra ébredt, hogy tele a nadrágja, és némileg jogosan, azt gondolta, ő maga volt a bűnös. A bűzös holmit egy vizeskorsóban mosta ki.
Hogy mi a történet csattanója? Olvassátok el magatok! Ne ijedjetek meg a szöveg régies nyelvezetétől, ha van türelemetek kisilabizálni a szöveget, a szokatlan nyelvhasználat csak szórakoztatóbbá teszi a szöveget!
(…)
Azonban elkészüle az ebéd, s ivának estig, mégpedig késõ estig. De a két asztali bohó (Oláh Ferenc és Gyengeri. A szerk.) is úgy elázék, hogy az ebédlõ palotából egyik sem mehete el, hanem a padimentumon hálának öltözetjekbe. Lõn azért, hogy éjjel, krapulás fõvel felserkenne Oláh Ferenc, mert a fosás igen reá ért vala, és addig matarássza a setétben, hogy Csengerire talála. S nem bízván, hogy a palota ajtajára akadhasson, megoldá a Csengeri nadrágát s gagyáját, s hátul belé rakodék a gatyájába, s ismét megköté a nadrágát. Ezzel megkönnyebedvén, lefeküvék, s mélyen elaluvék.
Csengeri is ezután felserkenék, s megérzé, hogy rakva az iszák, S magába attázódik vala, hogy soha õ többé magát el nem szarta. Hanem most levoná azért a csizmáját s nadrágát, és eszébe jutván, hogy a borhûtõ cseber a pohárszék elõtt vagyon, a szaros lábravalóját abban megmosá, és vizesen s hûvesen felvoná. Felvoná a nadrágot is, csizmáját is, de nem alhatik vala a vizes gatya miatt, s a feje is fáj vala. Felserkee Oláh Ferenc is, s hát úgy szomjúhozik az estéli erõs bor miatt, hogy elszáradt miatta a szája. De jut eszébe a jeges cseber, melyben még valami jég is úszkál vala, és abból úgy felkortyola, mint az ökör, s lefeküdvén, hajnalra elaluvék õ is, azután Csengeri is.
Másnapra virradván, ismét ebédhez ülének. Akkor monda Kemény:
– Nem tudtok- é valami újságot legények?
Felele Oláh Ferenc s monda:
– Uram, hogy jártam az éjjel, s mit szerez a bor! Felserkenék galabógyás fõvel, és az ajtót meg nem találám, hanem a Csengeri gatyájába s nadrágába kényteleníttetém rakadni.
Ott ül vala mellette Csengeri is, aki monda:
– Hát te cselekedted azt velem, ördögadta! Én pedig, szegény fejem, azt vélvén, hogy én szalasztottam oda az egyszer, nekivetkezém, s a házból ki nem tudván menni, a jeges cseberbe mosám a gatyám: Te pedig azután, ebadta, felkelél, s úgy ivál a cseberbõl mint az urad ökre.
Monda Oláh Ferenc:
– Hát oda mostad volt-é, ördög teremjen a seggedbe! pi! kutya a lelked disznaja!
S ennek világánál tölték az ebédet az napon, de híre mene ennek messze.
(…)
Forrás: A magyar irodalo története (MEK), A történetet teljes terjedelmében, más anekdotákkal együtt, itt olvashatjátok: http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/corpus/xviii/herdi001.ht
Kép: Hogarth / Éjféli beszélgetés (1730 körül) . A kép egy korabeli angol társaság mulatozását ábrázolja.
