Sokszor hallani, hogy igazából nem is abba a személybe vagyunk szerelmesek, akivel együtt vagyunk, hanem abba az ideálba, akit mi szeretnénk látni a másikban.
A párkapcsolatok egy része akkor megy tönkre, amikor lekerül a rózsaszín szemüveg, vagyis amikor elkezdjük olyannak látni a másikat, amilyen valójában. Ilyenkor azt hisszük, a másik változott meg idő közben, pedig nem, csak a mi elképzeléseink és vágyaink helyét szépen lassan átveszi a valóság.
Úgy lehet ezt elképzelni, hogy a kapcsolat elején olyan számunkra a másik, mint egy félig kész rajz, vagy festmény, aminek a befejezése, kiegészítése csak ránk vár. Nem teljesen üres, mert azért oka van annak, hogy miért pont abba a bizonyos illetőbe szeretünk bele, de sok lehetőség van arra is, hogy a hiányzó részleteket a fantáziánkkal töltsük ki.
Vannak azonban, akik úgy kerülik el ezt a csalódást, hogy nem várják meg, amíg kiderül a másikról, hogy valójában ő sem teljesen olyan, mint amilyennek látni szeretnénk.
A plátói típusú szerelem erre jó lehetőséget nyújt. Mivel csak keveset tudunk az illetőről, és távolról csodáljuk, imádjuk őt, megússzuk, hogy a kevésbé jó tulajdonságaival is szembe kelljen néznünk.
Ilyen jellegű rajongás tárgyává általában olyan személyek válnak, akik valamilyen oknál fogva mások, kiemelkednek a tömegből, valamiben jobbnak, vagy különlegesebbnek tűnnek, mint a többiek. Ilyen lehet egy népszerű zenész, egy elismert sportoló, vagy egy közkedvelt művész.
De nem kell feltétlen híresnek lennie, mert nem ez a lényeg. Lehet, hogy egy tanár az illető, vagy a suli „fenegyereke”, esetleg a legmenőbb srác/csaj az osztályból. Van, amikor az illető a különlegességét annak az egyszerű ténynek köszönheti, hogy már valaki mással van kapcsolatban.
A lényeg, hogy rajongásunk tárgya így, vagy úgy, de elérhetetlennek, megközelíthetetlennek látszik, vagyis a kapcsolat megvalósulására viszonylag kicsi az esély. Szabadon lehet róla álmodozni, fantáziálni, mivel nem fenyeget az a veszély, hogy a valóság kiábrándítson.
Ez az ábrándozás azonban veszélyes is lehet, amikor ehhez az elképzelt ideálhoz hasonlítjuk a „valódi”, hús-vér embereket körülöttünk, és azért utasítjuk el a közeledésüket, mert úgy érezzük, nem érnek fel a képzeletbeli „nagy Ő-höz”. Elszalaszthatjuk a lehetőséget, hogy találkozzunk azzal a valakivel, akibe a valóságban is bele tudnánk szeretni. Mert persze lehet várni a herceget fehér lovon, vagy a tökéletes nőt, de jó, ha felismerjük, hogy nem attól lesz valaki tökéletes, hogy híres, népszerű, menő, stb., hanem attól, hogy valamiért számunkra válik azzá, miközben ténylegesen megismerjük őt.
(képek: http://www.forwallpaper.com/ , http://www.ashleyberges.com/)
