Korábban már megismerkedhettetek Kosztolányi Dezső néhány versével, erre a hétre pedig az ő egyik kortárs író-és költőtársának, Babits Mihálynak a versrészleteit hoztuk el nektek.
Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, aki már egészen fiatal éveiben is az irodalom bűvkörében élt. Nem csoda, hogy érettségi után magyar–francia, illetve latin szakos hallgató lett. Az egyetemi évek alatt Négyesy László híres stílusgyakorlat óráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta, inkább mint gimnáziumi tanár dolgozott az ország több pontján.
Első művei az A Holnap című antológiában jelentek meg, mely egyben belépőt is jelentett számára az irodalmi köztudatba.
Innentől kezdve folyamatosan ír, publikál, fordít. Később a Nyugat főmunkatársaként, majd főszerkesztőjeként, a Vörösmarty Akadémia alelnökeként, s a Kisfaludy Társaság rendes tagjaként is tevékenyen részt vett az irodalmi életben. Nyolc verseskötete és öt regénye mellett Shakespeare Vihar és Dante Isteni színjátékának fordításait is neki köszönhetjük. Emellett tanulmányt írt Aranyról és Vörösmartyról is. Babits lírájában mindig is a pesszimizmus volt az irányadó, de miután gégerákot diagnosztizálnak nála, versei végképp sötét tónusúvá válnak. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, képtelen volt beszélni, ezért beszélgető füzetén keresztül érintkezett a külvilággal. 1941. augusztus 4-én halt meg.
Ezekből a mélabús, pesszimista, de életigaz versekből mutatunk most nektek néhányat.
