Magyar tinédzserek a nagyvilágban
Emlékszem, mekkora izgalmat okozott, amikor tizenhét esztendős koromban Angliába utazhattam – pedig nem is hosszabb időre mentem, csupán egy hétre, ráadásul többedmagammal. Az ezüstösen csillogó tenger, a monumentális Westminster apátság vagy épp a kenti vár mesekertjének képe azt hiszem, örökre belevésődött emlékezetembe. Pedig – hangsúlyozom- én csupán egy rövidke hétre utaztam a határon túlra. Más kamaszok viszont egyedül vágnak neki a külföldi útnak, hogy megtapasztalják, milyen is a nagybetűs ÉLET. Következzék három fiatal története.
„Amerika egy csoda!”
Hanna tizenhat éves volt, amikor egy cserediákprogram keretein belül az amerikai Colorado Springs-be utazhatott, ahol egy host család fogadta.
„Tiniként külföldre utazni egy évre teljesen egyedül, a nyelvet alig beszélve volt szerintem eddigi életem egyik legnagyobb kihívása és egyben legnagyobb élménye is. Nehéz elmondani négy év távlatában már, hogy milyen is volt magam mögött hagyni mindent, amit ismertem és mindenkit, akit szeretek egy teljes évre. Az az igazság, hogy nem is emlékszem, féltem-e. A kíváncsiság és az erős vágy, hogy felfedezzem, milyen is az Egyesült Államok, az ottani emberek és az egész kultúra, annyival erősebb volt, hogy valószínűleg fel sem fogtam az elején, mire is vállalkozom. De ha az ember félve indul neki egy ilyen útnak, sokkal nehezebb teljesen átélni és magunkévá tenni azt az “ajándékot”, amit egy ilyen lehetőség adhat. Emlékszem, hogy mikor megérkeztem, az egész host családom és a barátaik kint vártak a reptéren, és hirtelen valósággá vált, amiről addig csak álmodoztam. Belecsöppentem egy új világba. Csupa ismeretlen ember vett körül egy számomra teljesen ismeretlen környezetben. Már mindent angolul kellett megfogalmazni, ami az első pár napban még nagyon furcsa volt, de aztán egyre jobban belejöttem. Ilyenkor rájön az ember, hogy mindegy, nyelvtanilag helyes-e amit mond, vagy szépen ejti-e ki a szavakat, mindegy csak mondja! Itt nincs helye félelemnek, mert akkor nagyon nehéz kommunikálni, beilleszkedni és barátokat szerezni, és ami a legfontosabb, igazán kiélvezni az egész lehetőséget. Erre ki hamarabb, ki később jön rá, és sajnos láttam olyat is, aki talán csak az év végére jutott el oda, hogy igazán élvezni tudja az ottlétét.”
Hanna a helyi Thomas B. Doherty High School-ba járt, ahol közelről megismerhette az amerikai tinédzsereket.
„A többség sokkal nyitottabb mások felé, mint a magyarok. Emellett a közösségtudatuk is példaértékű, mi is magunkévá tehetnénk ezt. Az amerikaiak egyik legnagyobb erőssége szerintem az a rendíthetetlen nemzeti tudat vagy összefogás, ami jelen van az emberekben. Ez már kisebb közösségekben is látványos, például ahogy az összes diák kimegy a péntek esti football mérkőzésre szurkolni, hiába tudja mindenki, hogy az iskola football csapata esélytelen, hogy egy meccset is nyerjen, mégis mind ott vagyunk és torkunk szakadtából kiabáljuk a bíztató szavakat, és bármi áron megvédjük az iskola nevét az ellenféllel szemben. Az amerikaiak nyitottsága viszont sokszor a visszájára fordul; mély barátságok helyett sok a felszínes kapcsolat.”
Neki sikerült szoros barátságokat kötnie, emellett magyarországi szeretteire is számíthatott – már amikor volt lehetőségük beszélni egymással. A legnagyobb próbatételt talán az jelentette számára.
„A program, ami keretein belül kiutaztam, elég szigorú szabályokat szabott a cserediákokra. Például az is le volt írva a szerződésünkben, hogy heti hányszor beszélgethetünk a családunkkal és az otthoniakkal: egészen pontosan heti egyszer. Az én esetemben ez így is volt, minden vasárnap délelőtt tudtunk két-három órát beszélgetni a családommal, és néha hét közben egyszer-egyszer egy órát az igazán közeli barátaimmal. Ez talán kevésnek tűnhet, és sokan voltak, akik jóval többet kommunikáltak az otthoniakkal, de nekem tökéletesen bevált. Szerintem azért sincs szükség több kommunikációra (talán az első két hetet leszámítva, amikor azért még nagyon új minden), mert ha az ember túlságosan azzal van elfoglalva, hogy mi történik otthon, nem tud annyira a jelenre koncentrálni, és arra, hogy a legtöbbet hozza ki abból a hihetetlenül rövid egy évből. Persze az első egy-két hét nehéz volt, és hiányoztak az otthoniak, a családom és a barátaim. Aztán az iskola elkezdtével annyi új élmény ért, hogy nem is nagyon gondolkoztam azon, mennyire hiányzik az igazi otthonom. Egy év azért viszonylag sok idő, vannak hullámhegyek- és völgyek benne egyaránt. Én igazán honvágyat karácsony és szilveszter tájékán éreztem. A karácsony mindig is a családról szólt számomra, így furcsa volt, hogy ezt az időszakot nem az igazi családom körében töltöm. A szilveszter pedig a barátok miatt volt nehéz. Mivel nálunk nyolc órával korábban volt, mint itthon, egész szilveszter délután a Facebook mellett ülve nézegettem, otthon ki hogyan ünnepel a barátaival. Fájó volt látni az barátaimat együtt mulatni, mert sajnáltam, hogy én nem lehetek ott velük azon az estén, de aztán a kinti szilveszterezés is baráti körben telt, úgyhogy nem szomorkodtam túl sokáig. Ez az Amerikában töltött év egy csoda volt számomra, egy külön élet egy évbe besűrítve.”
„Angliából új emberként tértem haza.”
Gyuri tizennyolc éves volt, amikor Közép-Angliába költözött, hogy tökéletesítse nyelvtudását, új barátokat, új világlátást szerezzen, s önállósodjon.
„Nagy várakozásokkal telve utaztam ki a Londontól két órányira fekvő kisvárosba. Azért egy kisvárosra esett a választásom, mert vidéken olcsóbb a megélhetés, továbbá egy kisvárosban kevésbé érzi elveszettnek magát az ember. Egy nemzetközi intézménybe jártam, ahová a világ számos pontjáról érkeztek fiatalok. A családommal Skype és Facebook segítségével tartottam a kapcsolatot. Bevallom, voltak mélypontok, de a második félévtől már nagyon otthonosan éreztem magam. A külföldi utazást csak ajánlani tudom más fiataloknak. Aki teheti, bátran utazzon. Én teljesen más emberekként jöttem haza: tudatosabbá, céltudatosossá váltam, s pályaválasztásban is döntő volt ez az egy év. Már tudom, miben vagyok jó, és mi az, amiben fejlődnöm kell még. Anglia mellett önmagamat is megismertem.”
„A magyar Youtuberek tartották bennem a lelket Bécsben.”
Mennyivel másabb a helyzet, ha munkakeresés végett utazik külföldre a kamasz. Ez a cél vezérelte pár éve oldalunk rovatvezetőjét, Karajon Andrist is.
„18 éves voltam, amikor négy hónapra Bécsbe költöztem. Mi tagadás, voltak jobb s rosszabb napjaim is. Sokszor voltam ideges, de ennek nem a külföldi lét volt az oka, hanem a munkakeresés okozta stressz. Inkább felnőttnek tekintettem már magam akkor, még ha valójában nem is voltam az. Bár ahhoz, hogy szinte egyedül boldogulj egy idegen országban, azért kell talpraesettség, ami csak egy felnőttől vagy egy érett tinédzsertől várható el. Lázadó kamaszként viszont nem lehet felfogni egy külföldi kalandot szerintem, legalábbis úgy, hogy közben tényleg pénzt is keress, úgy nem, de számomra nem az utazás vagy a kaland volt a cél, csak a pénzszerzési lehetőség. A szeretteimmel leginkább Skypeon tartottam a kapcsolatot, de nem volt drága telefonálni sem, pár forint volt egy-egy megkezdett perc, így, ha a vétel nem volt a legrózsásabb az interneten keresztül, akkor ez a lehetőség is szóba jöhetett. Emellett sokszor néztem a YouTube-on magyar videósokat, így legalább valaki beszélt hozzám magyarul is.”
Egyes-egyedül külföldre költözni egy évre kamaszfejjel – nagy bátorság kell hozzá, nyitottság, talpraesettség és hatalmas lelkierő a honvágy leküzdéséhez. Mindezek mellett azonban érdemes inkább a pozitívumokat figyelembe venni: új barátok, gazdagodó ismeretek, elindulás a felnőtté válás útján… És kicsiny országunk jó hírének öregbítése. Mely – akárhová is vezessen innen utad – mindig visszavár majd. Bátraké a szerencse.
Szerző: Fekete Fanni
Fotók: weheartit
