Katona József számos kényes kérdést, köztük a személyes büszkeség, a kötelességtudat és a nemzeti függetlenség témáját is körbejáró, erős lélektani elemeket használó drámája nem véletlenül emelkedett a kötelező olvasmányok közé.
Korábbi, A Pál utcai fiúkról és a A walesi bárdokról írt cikkeinkhez hasonlóan, ezúttal is összegyűjtöttük az alkotás öt, kevésbé ismert érdekességét.
1. Sokáig közel teljes érdektelenség fogadta
Katona egy, az első erdélyi magyar folyóiratban, Erdélyi Múzeum címen megjelenő magazinban kiírt, 1815. szeptemberi határidejű irodalmi pályázatra küldte be az első változatot, de nem nyert vele. Ám a férfi nem csüggedt: 1819-ig átdolgozta saját bevallása szerint is gyenge megoldásoktól hemzsegő szöveget, majd rá egy esztendőre kiadta azt, de Fortuna istenasszony ezúttal sem mosolygott rá. A ma már klasszikusként tisztelt mű lényegében senkit sem érdekelt. Ez már alaposan megviselte a pályázat előtt is több, lényegében hasonló sorsra jutó írást jegyző szerzőt, aki 1821-től kezdve végleg letette a tollat, és jogi karrierjére fókuszált.
Fotó: Wikipédia/Csurla
2. Témaválasztása nem épp eredeti
A kezdeti sikertelenségben az is szerepet játszhatott, hogy bár ma már Katona remekét „a” Bánk bánként kezeljük, azaz többségünk innen ismeri a nemes férfiú pártütésének történetét, ez régebben nem így volt. A történet ilyen-olyan formái közszájon keringtek, a történetírók is sokat foglalkoztak vele, sőt, Valkai András már 1574-ben kinyomtattatta Bánk bán históriája című históriás énekét. Azaz Kecskemét jeles szülötte egy kipróbált, népszerű témához nyúlt, mikor belevágott magnum opusába.
3. Nehezen robbant be a köztudatba
Első ízben 1833-ban, vagyis a szerző tragikusan korai halála után jó három évvel sikerült elérni, hogy bemutathassák a darabot: 1839-ig évente előadták, sőt, ebben az esztendőben egyenesen a Nemzeti Színházban tekinthette meg a közönség. Utána hat évig nem került elő, ám 1845-től újra az érdeklődés középpontjában állt. Népszerűségét jól mutatja, hogy bár végül nem mutatták be, 1848. március 15-én újra elő akarták adni. Sajnos jelképpé nemesedésével az elnyomók is tisztában voltak: a szabadságharc bukását követően egészen 1858. március 10-ig tiltólistán szerepelt – onnantól kezdve viszont nem volt megállás.
4. Nem csak a cenzorok tartották károsnak
Meglepő módon nem csupán a bemutatót mondvacsinált indokokkal megtagadó cenzorok gondolták úgy, hogy jobb, ha a Bánk bánt nem állítják színpadra. Az 1839-es előadást megtekintő Széchenyi István „esztelenségnek” bélyegezte a látottakat, és nem értette, hogy ki, illetve miért adott engedélyt a bemutatóra, hiszen az a reformkor kiélezett helyzetében alkalmas volt az indulatok felkorbácsolására.
5. Rendhagyó „fordítás” készült belőle
Az alkotás nyelvezete értelemszerűen élesen elüt a maitól, és ez súlyos bajok forrása, mivel számos olvasó tényszerűen nem érti, hogy miről beszélnek a szereplők. Vagy ami még rosszabb, totálisan félremagyarázza a dialógusokat. Ezzel az egyik legkiválóbb magyar nyelvész és műfordító, Nádasdy Ádám is tisztában volt, így, hogy megkönnyítse a középiskolások dolgát, a manapság használt magyarra ültette át az idő vasfoga által nem kímélt fordulatokat. Ezeket természetesen összehasonlíthatjuk az eredetivel.
Képek forrása: Magyar Állami Operaház/Csibi Szilvia, Nagy Attila
Gera Krisztián
