Ezt nézed:  / Hírek / Suli / Závada Péter | A belső tökéletesség, ami elrejtei a mélység fájdalmát

Závada Péter | A belső tökéletesség, ami elrejtei a mélység fájdalmát

Ismered az a Mivel játszol? és a Zenebuddhizmus szövegeit? De nem vágod az Akit most keresek és a Süllyed sorait? Pedig mindkét dalszöveg és mindkét vers szerzője az a Závada Péter, aki Kortárs költők sorozatunk harmadik tagja.

Závada Péter

A művésznevén csak Újoncként emlegetett Závada Péter neve elsősorban Akkezdet Phiai hiphop formációból lehet sokaknak ismerős. Az 1996 óta futó undergorund banda alapítójaként Závada már megcsillantotta poéta hajlamait, nem is akárhogyan: a zenekar msik alapítójával, Saiiddal összehoztak egy olyan lemezt, amely bekerült a 303 magyar lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvbe, ami nem kis dolog, lévén, hogy hazánkban a hip-hop és rap szcéna egy igencsak szűk réteg zenéje. Az Akkezdet Phiai sajnos éppen tavaly év végén jelentette be, hogy feloszlanak, de ez nem jelenti azt, hogy Závada Péter is leállt. Már csak azért sem, mert zenei pályája mellett igazi modern polihisztorként több művészeti ágban is tevékenykedik: színpadi szerzőként, fordítóként, dramaturgként és drámaíróként is dolgozik például a Vígszínházban vagy a Katona József Színházban, slam poetry estek rendszeres fellépője és természetesen jobbnál jobb versek szerzője. Érdekes, hogy versírással hivatalosan csak 2009 óta foglalkozik, ekkortól jelennek meg versei több irodalmi folyóiratban is. Az Ahol megszakad című első kötetére azonban 2012-ig várni kellett. A következő években viszont csak úgy ontotta magából a köteteket: 2015-ben jelent meg a Mész, két évvel később a Roncs szélárnyékban, a Je suis Amphitryon című drámakötete pedig a tavalyi év különleges termése lett.

Stílusa

Agyonrágott és kiköpött témának tűnik a szerelem, a fájdalom, az elmúlás vagy éppen az önismeret kérdése egészen addig, míg fel nem csapunk egy Závada Péter kötetet. Ezekben a többnyire rövid kis életképekben olyan könnyedén jelenik meg a lét elviselhetetlenségének súllya, hogy lapról lapra egyre jobban érezzük a kétség nehezét a vállunkom. Závada úgy csinál, mintha félvállról venné a rajongó érzelmeket vagy a megsemmisítő magányt, mégis a legegyszerűbb kifejezőeszközökkel éri el a legsokkolóbb hatást. Érdekes hasonlatok, könnyed, mégis patetikus hangvételű sorok jellemzik líráját. Az Ahol megszakad versei még egy forrófejű, lázongó, „én tudom a frankót és meg is mondom” fiatal szárnypróbálgatásai. Ez a lázadó attitűd azonban kötetről kötetre alábbhagy és helyet enged a szerző saját belső világának, melyben az idő olyan lassan tellik, hogy néha meg is áll és minden nyugodt és ijesztően idilli. Ez a mesterkélt tökéletesség kell ugyanis ahhoz, hogy a mélyben rezgő fájdalmakat túl lehessen élni.

Závada lírájának különlegessége, hogy visszanyúlik a klasszikus és későmodern lírahagyományhoz, és olyan verseszményeket és poétikai eljárásokkal dolgozik, melyek már egy ideje nem kerültek terítékre kortárs szerzők asztalán.

 

Versei

Ahol megszakad (2012)

Ahol megszakad

Kémlelni meg-megvillanó eget.
Fraktálokat: belül hány új határ van.
Utazni, venni villamosjegyet,
állni rohanó órák huzatában.
Belőled magamba áthallani
egy s mást – pár ködös képem, másom nincsen.
Kopottas portré, lámpa – asztali –,
köldökzsinór – nincs hová kifeszítsem.
Anyajeggyel az életvonalon
ingázni, leszállni tragédiáknál.
Ahol megszakad, filccel folytatom:
megrajzolom a bőr drapériáját.
Lemodellezni egy-egy érzeten,
hogy tűnik a hús-vér valóság léggé.
– mint teherdaru, csóválom fejem:
tán nem szerettelek. Vagy nem eléggé.

Mész (2015)

Remíz

Nem tudom elfogadni, hogy lassan
véget ér ez a nyár is, és aztán már
nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség,
hogy mától az elöl felejtett tej vagy
a számban a fogak egy új időszámítás
szerint romlanak. Legalább át kéne
csempészni magamból valamennyit
ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek
a múltammal kapcsolódási pontjaim.
Csak vigyázni kell, nehogy lebukjak:
a szemeim vörösek és be vannak
dagadva, persze, hagymát vágtam,
vagy úszni voltam, és kicsípte őket a klór.
Két hete nem láttalak, és amióta
másnál alszol, már csak a forró laptop
hagy vörös égésnyomokat a mellkasomon
Mi lesz, ha a legelején félbeszakad
ez a gondolatfonál, és sehogy se
jut eszembe, hogy kéne folytatni?
De azt se lehet, hogy folyton írom,
amit gondolok, az utcán, mondjuk
a telefonomba, biztos elütne egy villamos,
és akkor már mindegy volna. Átható
fűszaga van ennek a hétfőnek. Biztos
kenderolajjal kenik az alkatrészeit.
A jövő ott van valahol a szerelvény
csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.
De lassan úgyis vége, kivonják a forgalomból
ezeket a rozsdás napokat is, én pedig
egyedül ébredek majd a remízben,
sötétedés után, mert úszásból jövet
elaludtam a leghátsó ülésen, és senki
nem szólt időben, hogy le kéne szállni.

Roncs szélárnyékában (2017)

Hely az időnek (2)

Mindig két esemény között állok.
Kitámasztom őket, nem engedem,
hogy egybeomoljanak.
Kezem a jövő falára simul.
Gyanútlanul rámarkol a hűvös kilincsre
az ajtón, amin hamarosan benyitok.
Meglehet, hogy mégis tud valamit,
amit én még csak nem is sejtek.
Magától nyúl oda, ahova kell,
mindennap kicselezi helyettem a halált.