Zongorás játékért rajong a világ
A Dont’t tap the white tiles alkalmazás lett a mobilozók új kedvence – eddig több mint 160 millióan töltötték le, és egymillió fő értékelte öt csillaggal a skálán. Hogy miben rejlik sikerének titka? Abban, hogy nincs szükségünk a tudásunkra, sem a logikánkra… Egyvalami azonban mégiscsak számít: a gyorsaság.
Ha nem figyelsz, véged
Az alkalmazás alapvetően egy játékzongora. A játéknak öt szintje van: a Classic, az Arcade, Zed, a Rush és a Relay. Mindegyik alapszabálya a következő: kattints a fekete négyzetekre, de csak azokra! Ez így egyszerűnek hangzik, ám korántsem az, mivel a fekete és fehér négyzetek mozognak, így könnyen elvérezhetsz. A játék ezért a figyelemkoncentrációt fejleszti.
Jómagam sosem voltam erős a gyorsasági játékokban, ezért a Classic szint bizonyult számomra a legkönnyebbnek. Itt az a lényeg, hogy minél kevesebb idő alatt játszd le a dalt, a négyzetek azonban nem rohannak lefelé a képernyőn eszeveszett módon. Elsőre 16,6 másodperc alatt végeztem, aztán ez az érték egyre csökkent. Legutóbb már 13,7 volt a rekordom, persze zöldfülűként ezzel más játékosok előtt azért még mindig nem dicsekednék.
A Classicnál valamivel gyorsabb Arcade és Rush már kifogott rajtam. A Zed-nél szintén lassan kúsztak lefelé a képzeletbeli zongorabillentyűk, viszont itt meghatározott idő, 30 másodperc áll a játékosok rendelkezésére. Ha ez letelik, a játék értelemszerűen megszakad. A mérő azt számolja, mennyi négyzetet tudtál megérinteni ez alatt a fél perc alatt.
A Relay ugyanolyan, mint a Zed, csak itt már nem harminc, hanem tíz másodperc alatt kell harminc négyzetet megérintened, s ha ez sikerült, újabb tíz másodercet kapsz újabb harminc négyzethez.
Konklúzió: a kezdők, mint én, először a Classic szinttel barátkozzanak, majd a Zed-re és a Relay-re kerülhet a sor, s csak eztán következzen az Arcade és a Rush. Ha pedig már belejöttek, könnyen függővé válhatnak.
Nemcsak komolyzene-fanoknak
Amikor a négyzetekre kattintasz, egy ismert zeneszót indítasz útjára, mint például Beethoventől az Örömóda és a Für Elise, Schuberttől az A pisztráng vagy a Telefonkönyv polka. Ám csak akkor lesz kellemes a dal hangzása, ha gyorsan nyomkodsz, ellenkező esetben vontatottan szól. Tehát akad még egy ok, ami a villámtempó mellett szól.
Aki nem kedveli a zongoraszót, vagy egyszerűen csak a könyökén jön ki a századik menet után, az kikacsolhatja (More->Sound:Off), illetve azt is be lehet állítani, hogy a fehérekkel ne fekete, hanem színes négyzetek keveredjenek (More -> Colorful:On).
Alkalmazás lévén felmerülhet benned a gyanú, hogy talán a te telefonoddal nem kompatibilis. Valóban: a játék csupán Androidos mobilra tölthető le, ugyanakkor ezen a linken elérheted, és a számítógépeden is játszhatsz vele. Aki mobilra telepíti, annak jó hír, hogy offline is működik – nem kell aggódni a wifimentes övezetekben. A legfontosabb, legalapvetőbb információt a végére hagytam: a Don’t tap the white tiles ingyenes.
A játék annyira népszerű, hogy már megjelent a második változata is (Don’t tap the white tiles II.), aminél nevéhez méltón szintén tilos a fehér mezőkre kattintani, azonban itt már száznál is több szint létezik, ahogyan a zenékből is bővebb a kínálat – a játékosok vásárolhatnak is nekik tetsző dalokat.
Az őrület tehát fokozódik. És egy kicsit minden vájtfülű Mozartnak, Beethovennek vagy Liszt Ferencnek érezheti magát.
Szöveg: Fekete Fanni
Fotók: Fekete Fanni Borítókép: youtube
