Még tizenhat éves sem voltam, amikor eldöntöttem, hogy gimnázium után a MOME-ra fogok felvételizni. Szerettem alkotni, de akkoriban volt még valami, ami jobban motivált a festegetésnél: a modell, akit festeni kellett.
Csengettek. Mikor percekig nem érkezett senki, és a lépcsőház felől sem bakancs, sem tűsarkú kopogása nem hallatszott, Megyeri Zsófi, az Alkotópont rajztanára kiküldött, hogy nyissam ki az ajtót. Mivel én voltam a legfiatalabb, ráadásul az egyetlen fiú a csoportban, mindig nekem kellett szaladgálnom, ha valaki késve érkezett. Emlékszem, bágyasztó, hirtelen-tavaszi nap volt. Megdörzsöltem a szemeimet, kelletlenül letettem a grafitceruzát a siralmasan unalmas csendélet mellé és kimentem az első emeleti folyosó végéhez. Az ajtó zárva volt. Amikor azonban a koszos üvegen keresztül megpillantottam, hogy ki áll a túloldalon, szinte futva mentem vissza a kulcsért. A modell volt!
A lány féloldalasan feküdt a lepedőn, egyik karján támaszkodott, a másikat a hasa elé fektette. Mi tagadás, a legszolidabb gondolatom az volt, hogy egészen biztosan én készíteném róla a legszebb képet.
Tíz percet késett, de hát, aki ilyen szép, az biztosan annyit késik, amennyit szeretne! Akkoriban legalábbis így gondoltam. A kék kabátos, vörös hajú lány szinte rám se nézett, úgy sietett végig a folyosón. Természetesen előreengedtem, ahogy illik, sőt még azt is megvártam, amíg levette a kabátját, és lehajolt kikötni a cipőfűzőjét. Gondoltam, akármikor elkelhet egy kis segítség… A rajztanár ekkor nagy pocakjával (hat hónapos terhes volt), bosszúsan lépett be az előszobába.
– Palkó szaladj, készítsd elő a terepet a lánynak, aztán eredj vissza a csendélethez!
Lesújtva sétáltam el a gondosan beállított tárgyak és a többi velem egykorú gyerek mellett, majd átmentem a hátsó szobába, ahol a nagyok festettek: öt, nagyjából 18-20 éves lány. Szó nélkül ráfektettem a kikészített székekre a hosszú falapot, arra a szivacsot, majd az egészet letakartam egy fehér lepellel. Mikor elkészültem, fájdalmas arckifejezéssel simítottam végig a lepedő ráncait. „Itt fog feküdni pucéran a vörös hajú lány, amíg én azokat a nyomorult kórókat meg üvegeket rajzolgatom…” Ekkor érkezett meg Zsófi a modellel és széles vigyorral kitessékelt a szobából. Pár perc múlva még átszólt nekem:
– Palkó, a reflektort elfelejtetted!
Már pattantam is fel, hogy segítsek, de Zsófi biztosított róla, hogy a lányok már pótolták a hiányosságot. A szomszéd szobából halk kuncogás szűrődött át. Jól van akkor, gondoltam bosszúsan. Most itt vagyok ezekkel a hülye üvegekkel, kórokkal meg gömbökkel. De ez van, összeszedem magam, mert nagy festő akarok lenni. A munkámra kell koncentrálnom! Mindenki így kezdi. Először kockák, aztán üvegek és száraz növények, aztán majd egyszer… De lássunk neki! Szóval a mákvirág és a tejesüveg. Igen, már látom is az arányokat! Akkor itt szépen meghúzom a drapéria vonalát és… CSAK NEM TÜKRÖS AZAZ AJTÓ? Hogy én ezt eddig miért nem vettem észre?
A két szoba közötti ajtó nyitva volt, és éppen olyan szögben, hogy a rajta lévő tükör betekintést engedett a másik helyiségbe. Először csak egy rajzolót láttam, aki kinyújtott karral, hunyorítva tartotta maga előtt a ceruzát, és méregetett. „No, hát akkor most kicsit odébb kell csúszni ezzel a székkel, és mindjárt jó szögben fogok átlátni! Ejj, de nyikorog ez a nyomorult parketta! Óvatosan, lassan, jól van! Így ni! Á! Meg is van! Na, ezt nevezem!” Kissé kimozdultam a szokásos rajzoló testtartásból, de Zsófi szerencsére a nagyokkal volt elfoglalva. Mikor megtaláltam a megfelelő látószöget, elégedett vigyor jelent meg az arcomon.
A lány féloldalasan feküdt a lepedőn, egyik karján támaszkodott, a másikat a hasa elé fektette. Mi tagadás, a legszolidabb gondolatom az volt, hogy egészen biztosan én készíteném róla a legszebb képet. Vörös haja a vállára omlott, kezét hol ökölbe szorította, hol pedig kifeszítette ujjait, és úgy támaszkodott tovább. Minden apró mozdulatra megremegett a teste. Igazán pompás látvány volt! De nem merülhettem el a fantáziám mocskosabb mélységeiben, mert hirtelen egy nagy pocak jelent meg az ajtóban, és eltakarta a tükröt.
–Szünet van, Palkó! – mondta a tanárnő– Negyedóra múlva folytatjuk.
Még egy utolsó, féltő pillantást vetettem a tükörre, mintha attól féltem volna, hogy az életben nem fogok többet ilyen szépet látni. A lány fáradtan felkönyökölt, majd felült, és nem éppen kecses mozdulatokkal elkezdett lekecmeregni az emelvényről. Ekkor megreccsent valami, az egyik szék pedig, amely a kis pamlagot tartotta, hirtelen összecsuklott. A meztelen modell a következő pillanatban a földön találta magát, s riadtan kapta el vörös üstökét az óriási reflektorlámpa elől, mely kis híján agyoncsapta. A szobában síri csend támadt. Én azonnal felpattantam, és odarohantam a lányhoz.
–Te idióta! – kiáltott rám rémült arccal, miután meggyőződött róla, hogy életben maradt – Elfelejtetted alám tenni a harmadik széket!
Ekkor már szívesebben mentem volna vissza a kórókhoz, de talán még szívesebben süllyedtem volna el a föld színe alá. Szipogva kiszaladtam, leültem a csendélet elé, és mint aki azt sem tudja, mit csinál, nekiestem a rajzlapnak, és egy félóra alatt elkészültem a munkával: absztrakt rajz egy kóró mellett gubbasztó, pucér, vörös hajú lányról. A modell később átjött a szobába, (legnagyobb bánatomra már felöltözködve), és biztosított róla, hogy senkinek nem esett baja. Hozott egy bögre forró teát, és immár egészen nyugodt és kedves arckifejezéssel megdicsérte a rajzomat.
Habár a lánnyal azonfelül, hogy pár év múlva lefesthettem, (amikor egyébként már csúnyán meghízott, és a haját is átfestette barnára), semmi különös nem történt közöttünk, mégis úgy érzem, hogy azon a napon döntöttem el, hogy festő leszek. Nem mintha szerettem volna az emelvényről lezuhanó nők látványát, de a gyönyörű, mezítelen modell, akit éveken keresztül csak egy tükrös ajtón keresztül csodálhattam, azt a művészi magasságot jelképezte számomra, ahova mindenféle cselvetés nélkül, a munkám eredményeként szerettem volna eljutni, és ahová, – talán éppen ennek a kis bájos incidensnek köszönhetően – azóta sikerült is eljutnom – írja a Publicer.hu.
