Mindig is én voltam az osztály némaleventéje, aki csendesen húzódott meg az első padban, míg a nagyszájúak szerepeltek. Már egy egyszerű órai felelettel is ki lehetett volna kergetni a világból, ezért előre rettegtem: „Istenem, add, hogy a szóbeli érettségit túléljem!”
Ennek ellenére tizedikben úgy döntöttem: megpróbálom az előrehozott érettségit földrajzból. Lesz ami lesz, gondoltam. Ha esetleg nem sül el jól a dolog, legalább egy tapasztalattal gazdagabb lettem, és jövőre újra nekiveselkedem.
A felkészülést már év elején elkezdtem, földrajztanárom nagy segítséget nyújtott nekem és érettségiző társaimnak. Bármilyen kérdéssel bátran fordulhattunk hozzá. Áprilisban aztán érkezett az első nagyobb megmérettetés: vizsgát kellett tenni a tárgyból, hogy le tudjanak zárni belőle még az érettségi előtt. Szerencsére jól teljesítettem, de a siker nem nyugtatott meg, elvégre csak negyedannyi tételt kellett memorizálni, mint a rendes szóbelin. Az írásbelit is kipipálhattam, amikor megkezdődött a nagy hajrá: éjt nappallá téve földrajzot tanultam, és betéve tudtam, hogyan keletkeztek a kontinensek, vagy hogy milyen pillérekre épült Kína gazdasága. Pár tételre viszont már nem jutott időm, ezért a szóbeli napján összeszorult szívvel indultam el hazulról. „Ó, Istenem, csak most segíts!” Izgalmamat fokozta, hogy elég későn kerültem sorra; több óra hosszat várakoztam a tűző napon. Mikor aztán végre beszólítottak, felgyorsultak az események. Illedelmesen köszönök. Tételhúzás. A felszín alatti vizek illetve az Urbanizáció. Láthatatlan súly esik le a vállamról. Gondolkodom, majd teleírom az elém helyezett papírt. És következik A FELELÉS, én pedig elkezdek beszélni.
Mindent elmondtam, amit a felkészülési idő alatt feljegyeztem magamnak. Az érzés, hogy mindent tudok, megbátorított. És csak beszéltem, beszéltem, előcsalogatott ismereteim pedig akár a barlangi patak törtek a felszínre. A tanár úr kérdéseire is tudtam a helyes választ, ahogyan azt is: itt már gond nem lehet, sínen vagyok!
Elégedetten távoztam a teremből. Osztályfőnököm pedig, aki végighallgatta a feleletemet, mosolyogva szólított meg, mintegy felhelyezve a koronát remek napomra:
– Fanni, most nagyon megleptél. Azt hiszem, még sohasem hallottalak ilyen hosszan beszélni.
Szerző: Fekete Fanni
