Sok jót nem hallottam még a repülőgépekről, ami azt illeti szinte csak rosszat, és a két oldalamon ülő rettegő útitársam sem töltött el még több jó reménnyel, de, ha valaki már helyet foglalt, akkor nincs visszaút, irány a felszállás és üdvözlet Lengyelország. *A borítókép senkit se zavarjon meg, nem álltam be pilótának csupán tetszik a kép, egyébként nem rossz a fapados első sora!
Talán még emlékeznek arra az olvasók, hogy milyen érzés legelőszőr átlépni a repülőtér kapuján, ha nem, akkor most elmesélem. Az ember egy apró kis hangyának érzi magát a sok nyüzsgő ember között. Hallani a külföldi turista szavát, miközben csak néha-néha csendül fel egy-két ismerős magyar szó, és az ember rendkívül örül, amikor a reptéren dolgozók magyarul szólalnak meg. Ha nem lett volna segítségemre kollégám, lehet már a Budapest Airporton elvesztem volna. Hát még Lengyelországban?
A legtöbben türelmesen várakoznak, ácsorognak, vagy éppen helyet foglalnak, ha nem a várakozókban, akkor a hátitáskájukon a földön. Az átvizsgálások végeláthatatlannak tűnnek. Minden ellenőrzést követően gondosan elpakolnám a jegyemet, de hiába, mert úgyis elő kell venni még negyedjére is. A lányok készüljenek fel arra, hogy a magas cipellőket levetetik, helyette egy pár, nagyon csinos kék zacskót húzhatnak a lábukra, hogy addig se mezítláb lavírozzanak végig a folyóson. Nem szeretik, ha bontott ételt vagy innivalót viszünk fel a gépre, de az üzletekben minden kétszer annyira drága, mint a normál boltokban, tehát ki van ez találva, azonban itt már lehet euróval is fizetni. A poggyász mérete sem mindegy. Én biztosra mentem, így hát a legkisebb hátitáskámba pakoltam be háromnapi ruhát. A táskám, mintha minden oldalán üvöltött volna, hogy ki fog szakadni, de nem baj, azért a legfontosabb dolgokat sikeresen beletuszkoltam. Ez tipikus, a nők értenek a pakoláshoz, még egy ridikülbe is képesek elhelyezni az egész életüket.
A gépünk késett, így volt egy óránk elgondolkozni az életen, miközben ácsorogtunk a meghatározott útvonallal szegélyezett szalagok között. Csak halkan jegyeztem meg útitársamnak, hogy úgy érzem magam, mint a birkák, majd hozzátettem: „de hiszen azok is vagyunk, nemde?”. Ő pedig csak bólogatott serényen. A várakozásunkat egy hatalmas kiáltás zavarta meg. A repülőtér egyik éber őre rászólt valamelyik utazóra, amiért rossz kapun sétált ki. Kérdeztem ennek mi lesz a következménye, a válasz pedig az volt, hogy elvileg büntetés. Komolyan veszik itt a dolgokat az biztos. A legjobb pedig az egészben, hogy még az eső is eleredt, de nem is akárhogyan. Villámlott és dörgött az ég, vagyis minden megvolt egy biztató induláshoz.
Fent a gépen már lengyelül köszöntöttek minket a csinos stewardessek. Miután helyet foglaltunk, angol nyelven tartottak nekünk egy tájékozót és bemutatták, mit kell tenni, ha vészhelyzet állna elő. Nem tudtam, hogy nézzem-e az utóbbit vagy sem, hiszen az ember már attól is rosszul lesz, ha belegondol, hogy valami baj lehet. Társam már annyit utazott, hogy még külön kártyája is van a VIP várakozóhoz, de elmondása szerint, ezt a kis bemutatót még sohasem nézte végig. Sejtem nem véletlenül.
A gép hátratolatott, kiállt a helyéről, majd a kerekek elkezdtek gurulni. Megkezdődött a felszállás, a vihart kikerülve, jó időben. Fapados légitársaság ide vagy oda, nem hiába mondják, hogy a le és a felszállás a legrosszabb. Ez az egész számomra olyan volt, mintha az a hatalmas, nagysúlyú gép valahogy fel szeretné erőltetni magát a levegőbe, de csak a felszállás félútján derül majd ki, hogy ez sikerülni fog-e neki vagy sem. Elárulom, sikerült, de nehéz szülés volt. Maga a repülés már nem is olyan vészes, persze előfordulhat, hogy az ember akarva vagy akaratlanul néha kikacsint az ablakon, és eszébe jut a zuhanás jelenete, de ezt gyorsan tovább kell hessegetni. Menet közben a stewardessek kínálgatnak minket finomságokkal, az más kérdés, hogy vagyonokért. Lengyelországba csak egy óra az út, és az hamar elröpült, szó szerint. Következhetett a leszállás. A gép újra rázkódni kezdett, az érzékeny gyomrúaknak a reggelije majdnem az ölükben landol, de aztán földet értek a kerekek.
Azt tudom, hogy ha rossz napja van egy lengyel ellenőrnek, akkor a visszaúton a becsekkolásnál szinte mindenbe képesek belekötni. A Budapest Airport revizorai azonban kifejezetten udvariasak. A repülés tény, hogy nem ennyire vészes, sőt, a túlzásoktól eltekintve egészen elviselhető. Bár azt még mindig nem értem, hogy a stewardessek, hogy bírják ennyi repüléssel.
Kedves kollégám mondta, hogy az utazásban az a legjobb, hogy „kiutazni, de megérkezni is pont ugyanolyan jó érzés”. Igaza volt. 🙂
Fotók: images.boomsbeat.com, cdn.shopify.com, fusiondotnet.files.wordpress.com, 40.media.tumblr.com
