Nincs pénzed, de tehetséges zenész vagy? Felejtsd el a fárasztó és monoton diákmunkákat, kapd fel a hangszeredet, váltsd ki az engedélyt, és irány a város! Ha sikerül megfelelő helyet találnod, és elég megnyerő a játékod, nem csupán a turisták arcára csalhatsz mosolyt, de egész szép kis summát is össze tudsz gyűjteni! Az alábbiakban ketten is mesélnek nekünk az utcazenélésről.
Elsőként B. Bencét (19) kérdezzük meg, aki idén fejezte be harmadik évét a Bartók Béla Konzervatórium cselló szakán.
B. Bence (19)
Mióta tanulsz hangszeren játszani?
Az egész családom zenész, ezért nagyon hamar kedvet kaptam a zenéléshez. Már 6 évesen elkezdtem járni a Farkas Ferenc Zeneiskola előkészítő osztályába, aztán általános iskola után a konzit választottam. Tehát összesen most már 13 éve.
Miért és hogyan kezdtél utcazenélni?
Rengeteget kell gyakorolnom, mert készülök egy nemzetközi csellóversenyre, ezért más munkát nem nagyon tudtam volna elvállalni. Az utcazenélés kevesebb időt is vesz igénybe, ráadásul így, hogy állandóan kézben van a hangszer, nem esem ki a gyakorlatból sem. Egyébként az ötlet onnan jött, hogy van a konziból egy nagyon jó haverom, aki szintén csellózik, és tavaly felvetette az ötletet, hogy kiállhatnánk valamelyik forgalmasabb térre, vagy utcára. Az emberek nagyon szerették a kétcsellós produkciót, hiszen ez nem annyira megszokott. Idén sajnos ez a haverom nem ér rá, így egy hegedűssel álltam össze. Vele is jól megy a dolog, de azért hiányolom a régi duót.
Milyen stílusú zenét játszotok?
Elsősorban klasszikus darabokat. Sokaknak kifejezetten az jön be, hogy nem egy elektromos gitárral, és a hozzáillő hörgéssel sokkoljuk őket. Ezenkívül adunk a megjelenésre is, mindig fehér inget veszünk fel és sötét nadrágot. Azért természetesen betanultunk néhány populárisabb darabot is, ismert filmzenéket meg jazzes feldolgozásokat. Ezeket mindig el lehet sütni, és az emberek szeretik, ha egy ismert dallamot hallanak új hangszerelésben. Tavaly sok időt töltöttünk azzal, hogy átírjuk a darabokat csellóra.
Köszönjük szépen Bence!
A beszélgetést H. Dáviddal (22) folytatjuk, aki több országban is megfordult a hegedűjével, és mindenhol hatalmast sikert aratott improvizációs képességével, muzikalitásával, és egyedi stílusával.
H. Dávid (22)
Úgy hallottuk, te nem csupán Erdélyben, a szülőhazádban zenéltél, hanem nálunk, Angliában és Németországban is. Beszélj nekünk kicsit arról, hogyan lehet engedélyt szerezni ahhoz, hogy kiállhass muzsikálni.
Az erre vonatkozó törvények minden országban különbözőek. Romániában, és Magyarországon például egyáltalán nem veszik olyan komolyan a dolgot. Csak a fővárosi önkormányzat tulajdonában lévő közterületekre kell engedélyt kérni, és nem is kerül sokba, személyenként körülbelül 5-7 ezer forint egy hónapra. Ha pedig valaki nem váltott engedélyt, először csak figyelmeztetés jár. Angliában és Németországban ezzel szemben van próbajáték is, ha pedig engedély nélkül próbálkozik valaki, a közteresek óriási bírságot szabhatnak ki rá, és még a hangszerét is elvehetik. Ezenkívül tudni kell, hogy nem adnak akárhova engedélyt, úgyhogy először jó utánajárni, hogy egyáltalán forgalmas e eléggé a kijelölt rész, mert hogyha alig jár arra valaki, akkor nem éri meg.
Mik az utcazenélés hátrányai?
Először is teljesen ki vagyunk téve az időjárás szeszélyeinek. Ha esik az eső, és nem találunk fedett helyet, nem tudunk mit csinálni, a hideg pedig a kezünknek és a hangszernek is nagyon rosszat tesz. Ezenkívül a közteresek néha még akkor sem hagynak békén, ha van engedélyünk. Néha képesek öt méterből is problémát csinálni, ha nem pontosan oda álltunk, ahova az engedélyünk szól. És habár az emberek nagy része kifejezetten örül a muzsikának, azért vannak zsémbesebb turisták is, akik megvető pillantásokat vetnek a “szegény magyar zenészekre”. A legrosszabb élményem pedig az volt, amikor a kitett kalapban lévő félnapi keresetemmel elszalad egy kamasz gyerek.
Miért szeretsz mégis utcazenélni?
Nekem a mindenem a zene és a hegedű. Egészen kicsi korom óta játszom hangszeren, és nagyon hamar rájöttem, hogy számomra az improvizáció és a jazz a megfelelő műfaj, ez pedig tökéletes az utcazenéhez. Nagyon bele tudom élni magam a játékba, és teljesen át tudom adni magamat a hangoknak. Sosem rutinból, mindig szívből játszom, és ezt az emberek is érzik. Sokszor volt olyan, hogy valaki fél óráig is hallgatott, és busásan honorálta is a játékomat. Voltak idősebb hölgyek, akiknek könnybe lábadt a szemük a meghatottságtól, a nagy többség pedig mosolyogva fogadott minden nap. Számomra az utcazene nem munka, hanem életforma.
Köszönjük szépen Dávid!
https://www.youtube.com/watch?v=O3tht-jvGNI
Képek:
Bánkövi Dorottya
