Mennyi apró hagyomány tartozik a ballagáshoz? Rengeteg. Ezek közül sok már-már nagyon unalmasnak tűnhet azok számára, akik nem egy ilyen eseményen voltak. Ennek ellenére a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola engem is meglepett: különleges hagyománnyal búcsúznak a diákok a tanáraiktól és fordítva ebben a középiskolában.
Az alsóbb évfolyamok diákserege az iskolafolyosójának falait, lépcsőit és az ajtókat, osztálytermeket már a ballagás délelőttjén szép virágokkal és a legszebb idézetekkel feldíszítette, ezzel a kedvességgel várva a végzősöket a délutáni ballagáson.
A szokásos osztálytermek körbejárása után az udvaron gyülekezett a ballagó diákság, a tanárok, a szülők, hozzátartozók és a barátok. Az iskola igazgatója rövid beszédében elmondja, hogy a Nemes-hagyományok szerint idén sem ő fogja elbúcsúztatni beszédével a diákokat, hanem az osztályfőnökök fogják a búcsúbeszédeket megtartani, mivel ők sokkal közelebb álltak a diákokhoz, osztályokhoz, mint bárki más az iskolában.
A 13/A osztály osztályfőnöke, Pataki Péterné tanárnő egy humoros búcsúbeszéddel érkezett a mikrofonhoz:
“(…) Nehéz összefoglalnom az osztály itt töltött éveit, hiszen csak három éve ismerem őket, és villámcsapásszerűen csak egy éve lettem az osztályfőnökük. (…) Nevelnem kellett érettségi előtt álló diákokat, akik valójában már fiatal, húsz év körüli felnőttek. A tanulás mellett – vagy helyett? – az osztály harmada rendszeresen dolgozott, a jövőjét alapozta, így hétfőn reggel fáradt, az iskolába pihenni térő diákokkal találkoztam. Bár ebbe belesegítettek a hétvégi bulik is, amelyekről Facebookom híján a hétfői első matekórán értesültem – rendszeresen. (…) Miről szóltak hétköznapjaink?
– Mikor mehetek ki dohányozni?
– Holnap hozom az igazolást.
– Miért kell bemennem arra az órára, amiből úgysem érettségizem?
(…) Tanultam tőletek. Csak azzal szabad foglalkozni, ami igazán fontos. De ez nem mindig a tanulás számotokra, hanem a boldogulás. Ha van cél, nem lényegesek a jegyek, de el kell jutni a célig. (…) Szeretetre méltók vagytok, segítitek egymást: a tanulásban puskával, a hétköznapokban a buli utáni hazajutásban. (…) Szeretem őket, mert elfogadták, hogy mellettem nem lehet káromkodni. Az iskolából kisurranni is csak az én engedélyemmel lehetett. Közösséget építettünk ebben a sokszínű osztályban: közösen hiányoztak egy-egy matek, magyar, töri dolgozat esetén, persze közösen szerették volna megoldani a pótlódolgozatot is. A gyerekek WiFi-je és telefonmennyisége határtalan. (…)”
A ballagás után készített interjúban tanárnő még többet elárult arról, hogy miért csak egy évig volt az osztály osztályfőnöke.
“Háromgyerekes anyuka vagyok. A legkisebb gyerekem velük egykorú. Én nem szerettem volna az előző, fiatal, általuk kedvelt osztályfőnököt helyettesíteni.
Én más voltam. Én gyerekként, de mint anya kezeltem őket. Nemcsak a tantárgyat szerettem volna tanítani, hanem embereket nevelni. Ez egy kicsit más volt: az előző osztályfőnökük a barátjuk volt, én pedig olyan voltam számukra, mint egy anya, aki rájuk szólt, számon kért, de egyébként segített nekik.
Már tanítottam őket előtte is matematikára, és az osztályfőnök meginterjúvolta őket, hogy az akkori tanáraik közül kit választanának, így azt hiszem, hogy ez a közös választásunk volt.
Mindenképpen egy nehéz döntés volt, de azt minden gyerek elismerte, hogy egy ilyen lehetőséget, hogy Máté tanár úr egy évet Kínában, amely ország kultúrájának a szerelmese ő, taníthat, nem állíthatta meg őt az, hogy az osztályának mással kell töltenie az utolsó évét.
Persze hiányzott nekik a tanár úr, de e-mailen keresztül tartották a kapcsolatot vele, az iskolai eseményekről beszámoltak, küldtünk képeket a szalagavatóról, és elfogadták azt is, hogy én másképp kérek számon.
De bevezettem a közös teázásokat, mint egy anya hoztam nekik finomságokat, rájuk szóltam rendrakásügyileg.”
Tanárnőt még arról is kérdeztem, hogy más volt-e egy év után elengedni őket, mintha öt év után ballagtak volna el mellőle:
“Biztos, hogy könnyebb volt. Nem együtt éltük meg, hogy gyerekekből felnőtté váltak. Én már kész felnőtteket kaptam, nem kezelhettem őket gyerekként. Annyira erős érzelmi kötődés, mintha együtt kezdtük, együtt végeztük volna, mint a másik kollégámnál, az nálunk nem alakult ki.”
Eck Attila tanár úr, a 12/B osztály osztályfőnöke, akinek ez volt az első osztálya tanári pályafutása során könnyekkel küszködvén mondta el osztályához, a tanárokhoz, a szülőkhöz, az osztályfőnök-helyetteshez és az igazgatóhoz írt beszédét. Persze ebben is megvoltak a humoros elemek, de egy éles váltás volt a 13/A osztályához képest. Eck Attila tanár úrral is készítettem egy rövid interjút, amelyben elmesélte, hogy milyen volt első osztályfőnöksége, milyen tapasztalatokat szerzett.
“Ez tipikusan az a helyzet, hogy ‘én majd biztosan jobban fogom csinálni, mint akik engem tanítottak, jobban fogom csinálni, mint a szüleim’, ez egy kicsit dúvad kiállás, kicsit vehemensem vetettem bele magamat, és ez két olyan rög, amiben az ember megbotlik menet közben. Ezek olyan konfliktushelyzetek voltak az osztállyal, akár kollégákkal, akár vezetőséggel, ami arra sarkallt engem, hogy újraértékeljem önmagamat. Nekem ez a négy év kellett ahhoz, hogy talán most azt tudjam elmondani magamról, hogy tanár vagyok.”
A tanár úr azt is elmesélte, hogy a következő évben nem fog osztályt vállalni, hanem inkább cserél az osztályfőnök-helyettesével, és a jövőben ő lesz a helyettes abban az osztályban, amit a következő tanévben az ő helyettese kapott meg. Hogy miért?
“Van bennem egy ilyen fura erkölcsi rész is: itt vannak ezek a srácok, akik ennyit jelentenek, amennyit, és utána kapásból egy új csapatba fussak bele? Ez számomra összeegyezhetetlen. Ki is kell pihenni. Sok tapasztalatot kell levonnom ebből a négy évből, olyanokat, amikkel nem volt időm szembenézni, mert mindig jött a következő osztályfőnöki teendő. Szeretném, hogy ez a sok tudásélmény leülepedjen, és termőtalajt hozzon létre bennem.”
Tanár úr szerint amin változtatni fog a jövendőbeli, egyelőre nem lehet tudni, hogy mikor elvállalt osztályánál, hogy sokkal okosabban fogja kezelni azt, hogy mennyire tartja távol, vagy mennyire engedi közel az osztálya tagjait.
“Sokszor megkapom kritikaként, hogy túl jószívű vagyok. Én inkább úgy mondanám, hogy túl naiv vagyok. Nagyon szeretem a srácokat, de utólag tudom, hogy hol volt sumákolás például.”
