Vannak mondatok, amiket leírunk, de sosem küldünk el. Fanni (16) névtelen vallomása a barátságzóna legmélyéről.
„Ma megint elmesélted, mennyire bejön neked az az új lány a 10.C-ből. Én megint mosolyogtam, és adtam a tippeket, mit írj neki. Röhögtünk, vállon veregettél. De legszívesebben üvöltenék. Hogy vedd már észre: én vagyok az, aki mindig itt volt. Én tudom, hogy utálod az uborkát a szendvicsben, és én tudom, mikor vagy szomorú, még ha titkolod is. De inkább maradok a ’haver’, a ’tesó’. Mert félek, hogy ha elmondom, elveszítelek téged is, nem csak a reményt. Inkább nézem, ahogy mással vagy boldog, mint hogy nélküled legyek boldogtalan.”
– Fanni (16)

